Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Polcz Alaine: Kisebbségben
POLCZ ALAINE: KISEBBSÉGBEN 11 volt és magyar, asszimilálódása folytán inkább volt magyar, mint zsidó, és ezért a saját hazájában „rossz mintával” élt. Ez magyar minta volt. A mintakövetés igen erős szokott lenni, hatása tudatos, de még inkább tudattalan szinten nyilvánul meg. Nos, ezt kéne nekünk ellensúlyozni, tudati szinten, tudatosan alakítani az új, az adekvát gondolati, cselekvési mintát. Vagyis gondolati úton tisztázni magunkban, hogy mi a helyzet valójában, ezzel már egy bizonyos fokig befolyásoljuk érzelmeinket, és a kettő adja majd az akarati tevékenységgel együtt cselekvéseinket, tetteinket, persze elsősorban szavainkat, és így alakulunk lassan mi és azok, akikkel kapcsolatban vagyunk. Bizony ez nehéz és fáradságos munka. A cselekvés a legnehezebb. Minden elhatározásom és érzelmi, indulati beállítottságom ellenére sok kudarcot vallók, magam előtt is. Például, az elmúlt héten a Balaton partján a következő felírást találtam, nagy betűkkel a járdára festve: „VIGYÁZZ CIGÁNY”!! A járdaszélen ott ült a kis eladóhely mellett a cigány butikos asszony és a lánya, a szomszéd bódéban a férje, akitől naponta vásároltam a gyümölcsöt, zöldséget. Az igaz, hogy a vasútállomásra siettem, szédelegve a harmincnyolc fokos hőségben — ez csak a magam mentegetése, nincs mentség —, de nem álltam meg. Nem töröltem le az írást és nem mentem oda beszélni erről a cigánycsaláddal. Pedig két fiatal volt velem. Itt kezdődnek és folytatódnak csődjeink. Mindnyájunk csődjei. És most fordítsunk a helyzeten, a megélt eseményen. Fontos, egyik döntő tényező a kisebbségi kérdésnél a másik helyzetét, gondolatát, érzelmeit elképzelni, megismerni. Mi történik, ha ezt itt, vagy ott, mondjuk Kolozsváron vagy Ungváron látom? Ilyen felírással: „Vigyázz, magyar!” És mit élnek meg azok az ukránok, huculok, románok, akik ezt látják és átlépnek rajta? így néz ki a mi tételünkre lefordítva: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” Ezt most kimondottan kisebbségi és többségi vonatkozásban értem. Azt hiszem, a kereszténységünket így kéne megélnünk, a mindennapi vonatkozásaiban egyénire és csoportokra bontva. A tetejébe még azt is hozzátehetjük, hogy a legmegdöbbentőbb — azokon a területeken, ahova figyelünk, mert érdekeltek vagyunk, látjuk az elnyomást, a borzalmakat ■—, ott keresztények élnek. Így fest a mi hitünk, a szegények, a kicsik, az elnyomottak védelmének, szere- tetének hite, a templomokon kívül — és belül. Belül is bizony. Olyan prédikációk hangzanak el templomokban, biblia- és egyéb órákon, de még lelki- gyakorlaton is, hogy menekülni kell, óvni a hitet. Most próbáljunk meg továbblépni témánkon belül, a konkrét kivezető utat keresve. Azt már láttuk, hogy hova vezet az elzárkózás összetartó és szűkítő ereje. Láttuk keresztény magatartásunk csődjét, mert hiszen minden hit kontrollja a cselekvés, a tettek. Láttuk a történelmi tudat három szintjét, a megjárandó gondolati úttal kapcsolatban, a mintanyújtás és mintakövetés fontosságát; a szerep megfordítását (ne csak az én, hanem mindig a másik szempontjából is nézzek). De hol a kivezető út? Húsz évvel ezelőtt írta Mészöly Miklós az amerikai magyarsággal kapcsolatban: hogyha valaki másik hazába megy, vagy odakerül akarata ellenére, amennyiben élni kíván ott (és nem üldöztetve, elnyomva lenni), első dolga kell legyen megtanulni annak az országnak a nyelvét, megismerni és elfogadni kultúráját, megtartva saját nyelvét és saját kultúráját. Hálásnak, elfogadónak lenni, ha tud, ha nem, legalább korrektnek az új hazával és törvényeivel kapcsolatban. Ez stabil kiinduló pont, méghozzá mindkét fél számára. Építi az új modus vivendit.
