Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Polcz Alaine: Kisebbségben
8 POLCZ ALAINE: KISEBBSÉGBEN Alvernánán egy nagy ünnepségen: „Más gyermek játszik, kacag, nevet, Miért szomorú a magyar gyerek?” ... tarn, tarn, tam ... Végül: „Én még kicsi vagyok, semmit sem tehetek, De megfogadom, hogy jó lesz, A legjobb lesz a magyar gyerek!” Apám írta. Persze őrült taps, a fejük felé emeltek az emberek, kézről kézre adtak. Én meg magamban bámultam, sohase értettem igazán a felnőtteket — miért a nagy ünneplés? Tehát így neveltek, sokunkat. Csak az tanulhatott tovább, aki tiszta kitűnő volt, mert úgy kapott tandíjmentességet. A könyvre, egyenruhára valót magántanítványokkal szereztük meg, egyik bátyám az utcán fényképezett. Magyar földrajzot, történelmet, irodalmat nem tanították az egyházi iskolában sem. Ha becsukom a szemem, Románia térképe előttem van, pontosan be tudom jelölni a nagyvárosokat, Magyarországon időnként még ma is eltévedek. Továbbá atavisztikus német gyűlöletben neveltek, amire csak rátett a világháború, míg meg nem tudtam, hogy ükapám báró Bruckenthal, a híres magyargyűlölő, magyarfaló gubernátor. Meg kellett tanulnom és humorral elviselnem; honnan is jön az én nagy magyarságom? Ehhez még azt kell hozzáfűznöm, hogy gyermekkoromban nem Londonba vagy Athénbe vágytam. Álmaim városa Budapest volt. „Annak” az én időm- beli kisebbségi nemzedéknek minden, ami magyar, csodálatosnak látszott. Mert a tiltottért küzdeni kellett. Ennek nagy összetartó és megtartó ereje volt —, mint mindenütt. Az drága, amiért megharcolunk. Így építettük mi a magyarságunkat és persze közben szűkítettünk, lehatárolódtunk, merevebbekké váltunk. Értékeket túlhangsúlyoztunk, más értékeket nem láttunk meg, nem fogadtunk el. Azt hiszem, a Trianon utáni sokkos állapot ezt a magatartást érthetővé is teszi. Nem is tudom, milyen erővel, milyen kilátással tudott volna a magyarság tovább élni úgy az anyaországban, mint a kisebbségekben. Hiszen úgy darabolták fel az országot, hogy lakosságának egyharmadát, területének kétharmadát vesztette el. És aztán jött a második világháború. Ez az idő volt apáink élete, ez a huszonkét év. És milyen huszonkét év... Ez alatt kellett megküzdeni a sokfelé szakadt kisebbségeknek az anyaország, saját és az új haza, új körülmények problémáival, amit színezett a világon végigsöprő gazdasági válság, majd felbukfenceztetett a második világháború, aztán vasökölbe fogott a diktatúra, most a szédülésig forgatnak az alakuló demokráciák. Azt hiszem, nem elég élni, tanulni kell a kisebbségi sorsot, méghozzá változó világban, változó körülmények között — magunk változtatásával. Szemléletünk változtatásával, átalakításával. Vagy mondjuk: fejlődésével? Az, ami megriaszt, ha kisebbségiek között vagyok a világ bármilyen táján — legyen az Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, Amerika, Izrael, magyar vagy más kisebbségek —, megdöbbent, hogy a magyarság milyen nehezen tud kisebbségben lehatárolódás, védekezés nélkül élni. Persze, hogy a támadás kiváltja a védekezést — ez történik minden kisebbséggel —, de ha ez reflex-szé válik, amint történt velem is, akkor ugyan nem nyúlik ki az ember,
