Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Polcz Alaine: Kisebbségben
POLCZ ALAINE Kisebbségben Ajánlom ezt az írást igaz szeretettel, és mérhetetlenül vágyva a békére, Göncz Árpádnak, Csoóri Sándornak és nektek testvéreim, kinyújtva kezemet mindazok felé, akik velem egyformán és akik másként gondolkoznak. Sokat tűnődöm a szón, mit is jelent eredeti értelmében? Nyilván, hogy az ember „kisebb” a nagyobbak között. így élni egy életen át — szerintem — nagy kihívás. Kemény dolog, nem mindenkinek való. „A férgese hullik” — szokták mondani felénk. Vagyis veszélyes helyzet. Valóban az. Erősebbé, el- lenállóbbá tesz, vagy kiterít, megnyomorít. Kétértelmű, mint majdnem minden. Magam részéről — noha átmenetileg kellemesebb — de ugyanekkora veszélynek vélem hatalomban és gazdagságban élni, mint szegénységben, kisebbségben. Mindkettő torzítja, torzíthatja a személyiséget. A hatalom a veszélyesebb. A kettő összefügg, mivel rendszerint a hatalmon lévők nyomorítják, teszik kisebbé a kisebbséget. így billen a libikóka mindkét tábor veszteségére. Mit jelentett mindez személyesen? Trianon után születtem, Kolozsváron. Nem jelentettek be az anyakönyvvezetőségen hatéves koromig, hogy majd jön a magyarvilág. Nem jött. így iskolábamenetel előtt szükségessé vált, kiabáltak is apámmal, hogy mi ez? Nem tudván románul, mondott egy időpontot, aztán újabb bejelentésekor egy másikat. (Sohase tudtam meg, hogy igazában hány éves vagyok. Ha anyámék unatkoztak, csak bevetettem: mikor születtem? Ezen két-'három órát is vitatkoztak.) Furcsa nevemet is azért kaptam; „Alaine”, hogy ne lehessen románra fordítani. Van egy nagyon szép, csiszolt fekete ébenfagolyókból készült nyakláncom, „gyászgyöngyként” viselték akkor az asszonyok. Gyászban és könnyben születtem, de mindezt nem vettem volna észre, ha nem mondják százszor. Sok gyermek, lyukas cipőtalp, de olyan, hogy talpad éri a föld, zsebedből időnként friss papundeklidarabot teszel a talpadra, ott ahol a lyuk van, mert egyébként fáj lépni. Végre otthon maradhatsz egy napig, mikor van pénz, hogy a suszter foltozza meg gyorsan, nagy könyörgésre, mert „nem tud iskolába menni a testvérem”. Mindig kinőtt ruha, lilára fagyott kéz és pirosló orr. Nem tudtam, hogy a „tribunal” törvényszéket jelent, pedig naponta mentem el az épület, a kiírás előtt és apám ügyvéd volt. Nem tudott románul, nem is tudott pénzt keresni. Lassan minden szép darab zálogházba került, anyám sokat sírt, árvereztek. Már meseként éltem meg, hogy mikor magyarvilág volt, ötszobás lakásban laktuiík és cseléd vigyázott testvéreimre. Ez mind olyan volt, mint a háttérzene, amire nem is nagyon figyel az ember. De az ellenállás, hogy „a magyar gyerméknek jobban kell igyekezni, jobban kell tanulni”, az átszőtte az életünket. Háromévesen ilyen verset szavaltam az
