Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Urbán Ernő: Az ébresztő ige
4 URBAN ERNŐ: AZ ÉBRESZTŐ IGE maga dolga után lát. Reménység kezd belopózni a szívekbe. Megindul a gúzsba szorított élet: hajsza a pénz és élvezet után. Azt látjuk, hogy akkoriban is minden úgy forgott, mint nálunk. Rossz és jó napok váltogatták egymást. Látszatra semmi különös. Nincs, ami szemet szúrjon. Mégis, Istennek Igéje ítéletet mond ez idő fölött: „Abban az időben igen ritkán volt az Úrnak kijelentése, nem vala nyilvánvaló látomás.” Egyszóval: nem szólt az Isten! Tudjátok, mit jelent ez? Nincsen ennél szörnyűbb ítélet! Emberekről hallunk, akik szakasztott úgy élték, mint mi. Megbotlottak, elragadta őket a szenvedély, de szívükben volt sok jóság is. Derék emberek. Ha voltak is bajaik, szükséget láttak is, mindent rendben találtak alapjában véve az életükben. Nyugodtan, elégedetten mentek a maguk útján. Mindenük megvolt. Csak egy hiányzott: az Isten Igéje! És ezzel minden hiányzott! Isten nem volt közöttük. Hiába tettek akármit, Isten hátat fordított ennek a kornak. Nem nyugtalanít minket az, hogy Isten szemében nem minden idő egyenlő?! Micsoda különbség! Van idő, amikor Isten szól és van idő, amikor Isten hallgat. Isten nem Isten egyformán mindig. Vagy megajándékoz Igéjével, vagy néma marad. Vagy közel jön hozzánk, vagy messze fordul tőlünk. Isten ítélete ellene mond a történelem ítéletének. Hiába nagy idők ezek, mozgalmas történelmi kor. Isten szerint mégis csak alvó kor ez! A halál álmát alussza. Látszólag nagy a sürgés-forgás, zajlik az élet. Sok minden változik, de történni nem történik semmi. Alvó idő ez, mert nincs számára Ige. Nem rosszabb kor a többinél, de minden erejével és bölcsességével éjszakában botorkál. Isten hallgat! Az ítélet hallattára könnyen arra gondolhatnánk, hogy vallástalan, Istentől elrugaszkodott emberek éltek ebben a korban. Annál megdöbbentőbb azonban az, hogy kegyes, buzgó emberek szerepelnek benne. Büszkék őseiktől örökölt vallásukra. Seregestől jönnek a zarándokok. Tömérdek áldozatot hoznak; megszégyenítenek ebben minket is. S nemcsak külsőség, megszokás ez náluk; észreveszik ők bűneiket és jóvá is akarják tenni azokat. Sokat imádkoznak; keresik az Istent. Ezt az eleven vallásos életet következőképpen jelzi az Ige: „Az Istennek szövétneke még nem oltatott el.” Hát hogyan érheti őket ez a rettenetes ítélet? Nem tévedés ez? Vallásosak ugyan ezek az emberek, de hiányzik az Isten Igéje! Elteltek kegyességükkel, de nem jutott hely szívükben az Igének. Az emberek sokat prédikálnak, imádkoznak, énekelnek, de az Isten nem szól. Kegyes emberek ők, de hiányzik a készségük arra, hogy Isten megszólaló Igéjére hallgatózzanak. Nem állnak készenlétben; várva-lesve, figyelve-fü- lelve arra, hogy mikor töri meg Isten a kárhozat csendjét és mikor küldi el Igéjét. Azt hiszik, hogy már jól ismerik Istent; előre tisztában vannak azzal, hogy mik Isten gondolatai. Nincs szükségük arra, hogy újra meg újra meghallják, megkapják Isten mindig új, meglepő, váratlan Igéjét. Gyönyörködnek a vallásos eszmékben, elragadja őket a vallásos érzés, megkísérlik érvényesíteni a gyakorlati életben is és közben nem veszik észre, hogy Isten nélkül élnek. Nem fordulnak el saját szívük sugallatától, az emberek kegyes szavaitól, hogy így magára az élő Istenre figyeljenek. Nem tartják lehetségesnek a csodát, hogy Isten maga lép a porondra és Ö maga nyitja szóra száját. Vallásosságukban is magányos emberek. Nincs közösségük az Istennel.
