Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Urbán Ernő: Az ébresztő ige
URBAN ERNŐ: AZ ÉBRESZTŐ IGE 5 Ebben az alvó korban az egyház is alszik. Belőle is hiányzik Isten Igéje. Alvó egyház! Rettenetes! És ami a legszomorúbb: az egyház észre sem veszi, hogy a garatja üresen jár. Mozgalmas az élete, de nem támad belőle igazi segítség a világ számára. Megelégszik vallásosságával és nem törődik az „istentelen” világgal. Beéri azzal, amit érez és nem áhítozik semmi másra, semmi újra. Nem veszi észre, hányadán áll. Jó szándékkal telve, békén akarja élni életét. Közben pedig vesztébe rohan a világ, mert az egyház nem egyház. Nincs szörnyűbb ennél: alvó egyház alvó világban. Ekkor egyszer csak váratlanul, mint derült égből villámcsapás, rendkívüli esemény történik: „Szólott az Űr Sámuelnek...” Isten eljön, hogy meglátogassa népét. Megszólal az Isten. Világosság ragyog fel az éjszakában. Isten nagy dolgot akar a világgal, és ezért szólítja az egyházat. Isten mindig az egyházat választja eszközül arra, hogy általa vigye véghez csudadolgait a világgal. Ha az egyház nagy tevékenységében megfeledkezik az Igéről és alszik, — Isten eljön, hogy fölrázza. Az Ige kellemetlenül beleavatkozik az álom édességébe. Így nem mehet tovább. Elkergeti az álmot a szemünkről s összetöri minden hiedelmünket, hogy helye legyen bennünk a hitnek. Isten eljön: odaáll mellénk. Hív, akárcsak Sámuelt. Nevünkön szólít. Hányszor megismétlődik erre velünk is az, ami a kis Sámuellel történt? Felriad álmából, odaszalad a főpaphoz, az egyház akkori fejéhez — és mit hall? „Menj vissza, feküdjél le.” Hányszor nyugtat meg az egyház túl haragosan háborgó lelkiismereteket? Hányszor áll értetlenül a Szentlélek indítása előtt, amikor az ébredés látszólag másként indul, mint ahogyan elképzeli. „Nem hívtalak”, feküdjél le, aludjál tovább ... Éli nagyon megszokta, hogy ő hirdeti Isten beszédét. Már esze ágába sem jut, hogy az Ige is megszólalhat. Megfeledkezett arról, hogy az egyházban az Ige uralkodik. Ha rajtunk, embereken fordul meg az egyház ügye, bizony hamar zátonyra jut. De hála az Istennek, hogy az Ö kezében vagyunk. S Ö nem hagyja cserben egyházát, mert nem tágít szándékától. Isten segíteni akar a világon és az egyház által akarja megcselekedni ezt. Ezért nem szűnik meg Isten kel- tegetni, felrázni, ébresztgetni az egyház alvó vezetőit és alvó tagjait. Addig- addig szólongatja a kis Sámuelt is, míg ki nem megy szeméből az álom. Mindaddig hangzik az ébresztő Ige, amíg csak az egyház tagjai álmélkodva, ijedten és zavarba esve rá nem jönnek arra, hogy az Isten szólalt meg és szólítja meg őket. Végre felocsúdik az egyház álmából. Éber és józan lesz. Elfoglalja a számára egyedül lehetséges helyet: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Milyen egyszerű és mégis milyen nehéz ezt igazán, szívből elmondani. Segélykiáltás van ebben: végem van, ha továbbra is néma maradsz. És bizakodás van ebben: ha szólsz hozzám, ha előtted állok, megszabadultam. Csak az tudja elmondani ezt, aki megcsömörlött minden emberi szép szótól, megutálta önmagát, álmait, vallásosságát és egyedül Isten Igéjére vár. Hitvallása ez: csak a Te Igédből élek és élhetek. Csak most kezdi Isten elmondani üzenetét. Első szava pedig, amikor megszólal: ítélet. „Íme én oly dolgot cselekszem, melyet valakik hallanak, mind a két fülük megcsendül bele.” Mi ugyan mást vártunk; mást szeretnénk hallani. Isten azonban nem igazodik a mi kívánságunkhoz; nem úgy beszél, ahogyan viszket a fülünk. Mi szívesebben hallgatunk a hamis prófétákra, akik
