Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Bízik László: A művi abortusz – lelkipásztori összefüggésben
BÍZIK LÁSZLÓ A művi abortusz — lelkipásztori összefüggésben A lelkipásztor nem az optimális igazsággal, hanem a reális valósággal találkozva kell hogy evangéliumot hirdessen. A művi abortusz az a terület, ahol — mint általában is — a szeretet, mint a legfőbb törvény érvényesülése fontosabb szempont, mint az egyébként helyes dogmatikai és erkölcsi igazság. Az evangélikus lelkipásztori gyakorlatnak van néhány olyan sajátos szempontja, mely — ellentétben a római katolikus egyház lelkipásztori gyakorlatával, — nem hagyható figyelmen kívül. 1. Az „Egyház véleményének” megfogalmazásában mértékadó szempont a Szentírás és a hitvallási irataink. Bár a művi abortusz — valamilyen formában — a humán történelem kezdetétől fogva ismert és gyakorolt, a kinyilatkoztatás e kérdésre nem tér ki s hitvallási irataink sem foglalkoznak e kérdéssel. Áz „Egyház” véleménye pedig nem függetleníthető attól — vélhetően —, hogy mi az egyház népének gyakorlata. Az egyház népe pedig de facto ugyanúgy él a terhességmegszakítás különböző formáival, mint a nemhívők, tekintet nélkül arra, hogy ez nekünk tetszik, vagy sem. 2. Minden épeszű, normális erkölcsi érzékkel bíró ember, azaz nő és férfi, gyermek és agg számára a napnál világosabb, hogy a művi abortusz bűn. Különösen tudják ezt azok, akik az életet a Teremtő ajándékának értelmezik. A lelkipásztor számára tehát nem az a kérdés, hogy dogmatikai és etikai optimumok és normatívák szerint milyennek kellene lennie a világnak (belátva azt, hogy az etika normatív tudomány), hanem számol azzal, hogy világunk bűnbeesett világ, bűneset utáni világ, ahol bűnös és megváltásra és bűnbocsánatra szoruló nők és férfiak, gyermekek és idősek élnek. A lelki- pásztor dolga persze egyszerűbb lenne, ha e világban angyalok élnének és nem angyalok csinálódnának. A helyzet ellenben nem ez, 3. Boldog az az ember, aki nem jár a bűnösök tanácsán s a művi vetélők székébe nem ül. Boldog az az anya, aki az élet isteni, gyönyörű lehetőségére szeretetből igent mondani képes. Az „élet” azonban önmagában nem definiálható, hanem csak viszonyként, ti. Istenhez és felebaráthoz kapcsolódó viszonyként értelmezhető. Márpedig ha valaki nem istenhívő s a magzat létét nem érzi a teremtő Isten szeretete jelének és ajándékának, ráadásul szeretet- ben terhességét kihordani nem képes, mivel szeretetet nélkülöző életet él (mind magzata fogamzójától, mind a társadalom egészétől), ugyan mi marad az élet „közösség-jellegéből”? Vannak boldogtalan és szerencsétlen testvéreink s a lelkipásztor dolga nem az, hogy elviselhetetlen lelkiismereti teherrel még boldogtalanabbá tegye őket.
