Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Tóth István György: A gazdasági alkalmazkodási kihívás és a társadalompolitikai válaszok
TÓTH ISTVÁN GYÖRGY: A GAZDASÁGI ALKALMAZKODÁSI . . . 15 Ennél mélyebb alkalmazkodási kényszerrel jár a gazdaság strukturális átalakulása, ezen belül az állami szektor visszaszorulása, a magánszektor térnyerése, és az ezt kísérő munkanélküliség felduzzadása. A gazdaság szerkezeti átalakulása ugyanakkor egyszerre jelent kényszert és lehetőséget azok számára, akik képesek és tudnak váltani, rendelkeznek azzal a kulturális és fizikai tőkével, amely likviddé tehető és az átállási nehézségek áthidalására felhasználható. A társadalom szerkezetének hosszú távú alakulása szempontjából is alapvető, hogy ez a szerkezeti átrendeződés milyen eredménnyel fog járni. Bizonyos tudástípusok, ismeretek, teljesítmények végérvényesen leértékelődnek, mások értéke jelentősen emelkedik. Nagyfokú eligazodási, tájékozódási képesség szükséges annak megítéléséhez, hogy az életben többnyire egyszeri „nagy döntést” ki-ki merre is hozza meg. Az alkalmazkodás esélyeit természetesen nagymértékben befolyásolja az egyéni életstratégia-váltási hajlandóság és képesség. A szociológiai kutatások azonban újra és újra rámutatnak arra, hogy a váltási képesség társadalmilag erősen rétegzett. Váltani azok tudnak, akik a váltáshoz elegendő tartalékkal rendelkeznek. A rendszerváltással kapcsolatos kutatások elég világosan mutatják, hogy a váltás elsősorban azoknak sikerül, akik rendelkeznek kulturális tőkével (képzettebbek) vagy fizikai tőkével (egyébként is „gazdagabbak”), illetve fiatalabbak, ennélfogva mobilabbak, rugalmasabbak. Ami a „sikerteleneket”, a szegényeket, a szegénység nagyságrendjét illeti, a tisztességesebb társadalomkutatók be szokták vallani, hogy keveset tudunk róla/róluk. Az mindenesetre a szórványos egzakt ismeretek alapján is megkockáztatható, hogy a tömeges elszegényedés, a népesség létminimum alatt tengődő felére vonatkozó állítás inkább a politikai retorika, semmint a tudományos igazság körébe tartozik. A rendelkezésre álló adatok szerint a szegénység nagyságrendje a nyolcvanas évek során többé-kevésbé stabilnak volt tekinthető és az évtized végén növekedett meg, de nem tudjuk pontosan, hogy mennyire. A legutóbbi megbízható felvételek kb. tizenöt százalékra teszik a létminimum alatt élők és újabb tizenöt százalékra a létminimum és a társadalmi minimum között élők arányát. Ami a szegény rétegek összetételét illeti, a szociológiai felvételek tanúsága szerint a szegénység szerkezetében a nyolcvanas években lényeges átrendeződések mentek végbe. A szegény rétegek körében a nyolcvanas évek egyik fontos változása volt a városi szegénység súlyának előtérbe kerülése a falusi szegénységgel szemben. Ugyanígy változást jelentett a szegénység „fiatalodása”, vagyis az, hogy a korábbiakkal szemben, amikor a szegények között az idősek voltak erősen felülreprezentáltak, a nyolcvanas években előtérbe került a gyermekkorúak szegénységben! felülreprezentáltsága. Még kevesebb információnk van arról, hogy menynyire lehet a szegénység egyéni/családi szinten is tartós jelenség: egészen másképpen kell viszonyulnunk a szegénységhez akkor, ha tartósan újratermelődik, és másképpen akkor, ha a szegény rétegekben jelentős a cserélődés. Az élethelyzetek tartós, krónikus bezárulását az jelenti, ha ma ugyanazok a szegények, akik tegnap voltak, holnap pedig azok lesznek szegények, akik ma is azok. Társadalompolitikai szempontból az igazi konfliktusforrást, az igazi tragikus fordulatot az jelentené, ha létrejönnének olyan, nagy létszámú társadalmi rétegek, amelyek tartósan, az életciklusuk sajátosságaitól függetlenül szorulnak bele a szegénységükbe. Ha előfordulhat az, hogy évről évre, generációról generációra ugyanazok az emberek, illetve családok és háztartások fordulnak elő a szegények között.
