Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Reuss András: A szegénység a teológiában
8 REUSS ANDRÁS: A SZEGÉNYSÉG A TEOLÓGIÁBAN ahol egymást ismerő és számontartó emberek hordoznak felelősséget egymásért, s ahol képesek felmérni, mi várható el a másik embertől. Éppen a szegénység problémájával kapcsolatosan is nagy jelentőségű volt Luthernak az a tanítása, amely mindenféle földi hivatást Isten szolgálatának tekintett, hiszen ezzel mozgósított a megfelelő életkörülményekért való fáradozásra. Felbecsülhetetlen annak hatása is, hogy egyrészt iskolák felállítását szorgalmazta, másrészt a szülőket gyermekeik, fiaik és leányaik taníttatására buzdította:9 „Valamely város felvirágzása azonban nemcsak attól függ, hogy rengeteg kincset gyűjtenek, erős falakat, szép házakat építenek, sok puskát és páncélt készítenek, sőt hogyha ezekből sok van, és ostoba bolondok kezébe kerülnek, annál rosszabb és annál nagyobb ama város kára. Hanem abban van a város igaz java és felvirágzása, boldogsága, üdve és ereje, hogyha minél több művelt, tudós, értelmes, tiszteletreméltó jól nevelt polgára vagyon. Ezek aztán tudnak kincseket és minden jót gyűjteni, meg is tudják azokat tartani és helyesen is tudnak azokkal élni” (165—166). A kereszténység a polgárosodással és az ipari forradalommal azonban egészen új helyzetbe került, melyben a szegénységgel és a szociális kérdéssel kapcsolatos korábbi tapasztalatai nem segítették. Még a modern kor közgazdászai is sokszor sötétben tapogatózáshoz hasonlítják tudományukat, hiszen nem ismerik pontos törvényeit Ezért óhatatlan a kísérletezés és a csalódás, és időbe telik a probléma felismerése, amelyet követhet a megoldás. A kereszténységnek is nagy látnoki alakokra volt szüksége, hogy felismerje az új helyzeteket és hogy válaszolni tudjon az új kihívásokra. A 19. században megindul a belmissziói és a diakónia munka, amely persze nem képes sokkal többre, mint az európai iparosodás és kapitalizálódás áldozatainak kezdetben elég érőtlen és nem hatékony felkarolására. Az ún. fejlődő országok szegénysége igazában csak a gyarmatok függetlenné válása után lesz ismert és égető, s az ökumenikus nemzetközi találkozók állandó témájává. Évtizedekbe telik, míg az északi félteke keresztényei között tudatosul a probléma és megindul a segélyezés. A fejlődő országok képviselői győzik meg fokozatosan a fejlett világból valókat, hogy a kereszténység veszti hitelét, ha nem segít, s hogy nem elég az alamizsna. A probléma megoldásához meg kell változnia a nyugati kereszténység életmódjának és gazdasági rendjének. Amit Kelet-Európa még a közelmúltban is elkerülhetőnek ill. megoldhatónak hitt, ti. a saját szegénységét, az szegény Lázárként itt van mindannyiunk ajtaja előtt. Bár a legmélyebb hazai szegénység is gazdagság a fejlődő országok tömegeinek nyomorúságához képest, de nem hunyhatunk szemet, mert ezek a Lázárok a mi Lázárjaink. A mindennapi alamizsna nem lehet kibúvó a strukturális és életmódbeli, életfelfogásbeli változások elől, s a strukturális változások sürgetése nem ment fel a mindennapi caritas alól. Ma is azok előtt a döntések előtt állunk, mint Jézus hallgatói: a gazdagsághoz ragaszkodva elmegyünk „megszomorodott szívvel”, mint a gazdag ifjú (Mt 19,22), vagy készek vagyunk változtatni és felszabadultan adni, mint Zákeus (Lk 19,1—9). S ennyiben hamis az a mai kereszténységet és ökumenét is megosztó szem- beállítás, amely ellentétet lát az evangélium hirdetése és a diakónia között. Hiszen a diakónia illúziók kergetése az evangélium által munkált megújulás nélkül, s az evangélium is gyümölcstelen és ezért teljesen eredménytelen, ha nem jut el a szociális érzékenységig és felelősségig, vagyis a konkrét cselekvésig.
