Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Reuss András: A szegénység a teológiában
6 REUSS ANDRÁS: A SZEGÉNYSÉG A TEOLÓGIÁBAN bilóni fogság előtti, sem a fogság utáni korra tekintve nem tartható a bibliai bölcsességirodalomnak sem az életbölcsessége, mely szerint a szegénység a lustaság következménye (Péld 6,6—11; 10,4k; 20,4.13; 21,25), sem az a szemlélete, mely az isteni viszonzás igazságosságát vélte felfedezni jólétben vagy szegénységben. Meglátják a gazdagság és a szegénység veszedelmét egyaránt (Péld 30, 8), s azt' is, hogy a szegény is lehet tisztességes (Péld 19,1,22; 28,6). S felerősödik az a hang, hogy Istennek az ő nevében oltalmat kereső szegény és nincstelen népre van gondja (Zof 3,12). Jézus az ószövetségi gondolatokat viszi tovább, amikor — Ézsaiást idézve — küldetését a szegényeknek hirdetett evangéliumban foglalja össze (Lk 4, 18), amikor a hegyi beszédben a szegényeket mondja boldognak. Máténál (5,3) a „lelki szegények” s Lukácsnál (6,20) a „szegények” igazában nem két különböző vagy ellentétes csoport, hiszen nem a boldogság feltételének meghatározásáról van szó, nem is arról a képességről, hogy az ember nyitott legyen Isten számára,2 hanem inkább arról az emberileg kilátástalan és reménytelen helyzetről, melyet nem elérni szeretne az ember, hanem amelyben inkább testileg-lelkileg egyaránt szenved, s melyben az embernek nincs más lehetősége, mint Istenben reménykedni. Jézus ennek nemcsak ígéretét, hanem kezdetét hozza. A példázatbeli gazdagnak nem az a bűne, hogy gazdag, hanem az, hogy érzéketlen a közvetlen közelében sínylődő Lázár nyomorúsága láttán, s Lázárnak a szegénysége nem olyan erény, melyet követni kell (Lk 16,19—31). Az alamizsnálkodással való mennyei kincsgyűjtés (Lk 12,33—34) az anyagi javaknak a jó felhasználása, mert segít az embereknek, és összhangban van Isten akaratával, aki éppen a felebaráti szolidaritás ilyen és ehhez hasonló hétköznapi cselekedeteit kéri számon egykor (Mt 25, 31—46). Az első jeruzsálemi gyülekezet magától értődőén gondozza szegényeit (ApCsel 2,45; 4,32—37), mert ezt a Krisztus-hit velejárójának tartja. Pál po- gánymissziójának egyetlen feltételéül a jeruzsálemi apostolok azt szabták, „hogy emlékezzünk meg a szegényekről” (Gál 2,10; vö. ApCsel 15). S Pál aztán ezt a munkát sok gyülekezet megmozgatásával végezte is (Rm 15,25— 29; lKor 16,1—4; 2Kor 8—9). A példa Krisztus, aki „gazdag létére szegénnyé lett” értünk (2Kor 8,9), aki „szolgai formát vett fel” (Fii 2,7). A gyülekezetek tagjai egyrészt szegények, lenézettek, nincstelenek (1 Kor 1,26—31), másrészt szegények támogatnak szegényeket (2Kor 8,2). A praktikus Jakab-levél az igazi kegyességnek és istentiszteletnek az árvák és özvegyek meglátogatását tartja (1,22), nem elégedik meg azzal, ha a nélkülözők valódi segítség helyett csak jó szót kapnak (2,15—16), és az aratók bérét visszatartó és dőzsölő gazdagok magatartására semmiféle mentséget nem talál. Még a szelíd hangú első jánosi levél is határozott abban, hogy a felebarát szüksége előtti bezárkózás semmiképpen sem fér össze Isten szeretetével (ÍJn 3,17). Izgalmas feladat végigkísérni a bibliai szempontok érvényesülését az egyház- történet folyamán. Ernst Troeltsch,3 Heinz Vonhoff4 és Julio de Santa Ana5 — hogy sok más közül csak ezeket a kiragadott példákat említsük, — teljesítették ezt a feladatot. Rendkívül gazdagon rajzolódik ki, hogy a fiatal kereszténység bibliai (ószövetségi) örökségként hozza magával a szociális érzékenységet, a munka parancsát és a munka béréhez való jogot. Az apostoli atyák korában elevenen élnek és igen gazdag változatossággal szólalnak meg olyan intések, melyek a szegényekre figyelést és a gazdagság veszélyeit vésik a keresztények szívébe. A 3. századból való Didaszkália ar
