Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. Az apostolok cselekedetei
VEÖREÖS IMRE: AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI 63 zel szemtanú elbeszélésének benyomását ébreszti. De arra vigyáz, hogy az illető elbeszélő nem munkatárs, csak útitárs, és csak olyan részletekben szerepel, amelyek nem Pál tetteiről tanúskodnak. Az újszövetségi kutatás módjára nézve, hogy az Acta történeteiben a hagyomány felhasználását és Lukács saját alkotását megállapítsa, vegyük elő a püskösdi történetet (2,1—13). Régtől fogva kérdés, miként magyarázható, hogy a pünkösdi csoda kétféle, merőben különböző hatást váltott ki. S ezt az ellentétes reagálást Lukács nem is próbálja kiegyenlíteni. A Szentlélek hatására az apostolok idegen nyelveken beszélnek, s ezt a jelenlévők így fogadták: „halljuk, amint a mi nyelvünkön szólják Isten nagy tetteit”. A szöveg ekként folytatódik: „Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni? Mások azonban gúnyolódva mondták: Édes bortól részegedtek meg.” (2,11—13). Nagyon valószínű, hogy az utóbbi tudósítás őrzi a jeruzsálemi pünkösdi hagyományt a nyelveken szólás első jelenségéről. A nyelveken szólás az őskereszténység összejövetelein eksztatikus állapot volt, mely érthetetlen szavak mormolásából, hangok kavargásából állott mint a Szentlélek hatásának tulajdonított, önkívületi imádság. Legvilágosabb híradás Páltól van róla (lKor 14,1—19). Lukács ezt a hagyományt veszi át a Szentlélek első ilyen megnyilvánulásának jelenségéről, és dolgozza bele művébe. Üdvtörténeti nézőpontjának megfelelően a világmisszió tárt kapuját nyitja meg azzal, hogy a pünkösdi eseményt különböző nyelveken hangzó bizonyságtétellé formálja (E. Lohse). Annyira egységes az egész történet lukácsi nyelvezete, hogy nem lehet megállapítani, miként szövődik bele egy későbbi hagyomány pünkösdről mint nyelvi csodáról. Igen jelentős számunkra Pál megtérésének háromféle elbeszélése az Actá- ban. Mindegyik változat mögött azonos gyülekezeti hagyomány húzódik meg, de ennek szövege nem állapítható meg. Két kutatói álláspontot ismertetek, hogy lássuk az Acta megértéséért folyó tudományos fáradozás erőfeszítését. Az egyik magyarázat szerint Pál elhívása olyan esemény, amelyet az adott helyzeteknek megfelelően kellett elbeszélni (E. Haenohen). A döntő elemók mindhárom változatban visszatértek, egyes vonásokat azonban meg lehetett változtatni, ahol az összefüggés miatt szükséges volt. ApCsel 9,1—19/a-ban első alkalommal ismeri meg az olvasó a történetet, ezért Lukácsnak világossá kell tennie az esemény jelentőségét. Amit az olvasónak mondani akar, a cselekvő személyek szájába adja, ahogy ezt az Acta sok más helyén is teszi. Saul megtérésének történetét az Űr és Anániás szavain keresztül közli. Saul többé nem Krisztus nevének üldözője, hanem hirdetője lesz; nem keresztények szenvednek tőle, hanem ő szenved Krisztusért. 22.1— 21-ben az elfogott Pál mondja el a damaszkuszi úti történést ellene fellázadt zsidó tömeg előtt a keresztény pogánymisszió védelmében. Anániás kegyes zsidóként nem közölheti Pállal pogánymissziói elhivatását, ezért Pál arról számol be, hogy Jeruzsálembe visszatérve a templomban látomás útján kapja Jézustól a megbízatást a róla való bizonyságtételre a pogányok között. 26.1— 2.3-ban Pál hasonlóképpen a pogánymisszió jogosságát tanúsítja, ez alkalommal Fesztusz római helytartó és II. Agrippa zsidó király előtt. A görög hallgatóknak (és Lukács olvasóinak) Pál (és Lukács) a Krisztus parancsának való engedelmesség szükségszerűségét az ösztökéről szóló görög közmondással magyarázza (14. vers): a görög pogányság jól tudta, hogy a sors, a végzet hatalmának nem lehet ellenállni. A zsidó hallgatóknak (és a bibliaismerő olvasónak) Krisztus rendelését ószövetségi íráshelyekkel világítja
