Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. Az apostolok cselekedetei
64 VEÖREÖS IMRE: AZ APOSTOLOK CSELEKEDET meg: Pál pogánymissziói elhívásában ószövetségi próféciák teljesülnek (17— 18. vers). Az isteni parancs közvetlenségének jelzésére az elbeszélésből Aná- niás szerepének el kell tűnnie, s emiatt a vakságból való gyógyulásnak és magának a vakságnak is, noha ez a mozzanat bizonyosan hozzátartozott a gyülekezeti hagyományhoz. A damaszkuszi elbeszélés három változatában a kutató Lukács írói szabadságát megokoltnak tartja — s ha igy volt, mi is természetesnek vesszük: azt, ami Pál elhívásában történt, Lukács belső jelentősége szerint hozta a hallgató vagy olvasó tudomására a szituációnak megfelelően. A másik említendő kutatói magyarázat szerint a három elbeszélés mögött szintén csak egy, Lukács előtti történet rejlik. De úgy, hogy az első elbeszélés követi azt legszorosabban (Ch. Burchard). Ez a hagyomány a damaszkuszi eseményt lényegében mint Pál megtérését beszéli el. Nem korai képződmény, a Pál utáni időből való. Megerősíti ezt az idői elhelyezését a páli örökséget ápoló körből származó lTim 1,12—16, mely a damaszkuszi eseményt a bűnös megkegyelmezésének példájaként alkalmazza. A szenvedő apostol képe is a Pált követő időszak felfogására jellemző (9,16.Vö.Kol 1,24; El' 3,1.13 ;2Tim 3,11—12. — J. Roloff). A második elbeszélés az elsőt variálja, de jelzi, hogy más is történt ott, mint Pál megtérése, mégpedig tanúvá elhívása Isten által (22,14—15). A harmadik elbeszélés másként van felépítve, mint az első kettő, és egészen mást mond. Az első elbeszélés kezdetét használja fel bevezetésül a történet egészen más folytatásához. Az „útközben” megjelent megdicsőült Krisztus nem küldi Pált a városba további utasításokért, hanem maga magyarázza meg, miért jelent meg neki: azért, hogy Pált tanúvá válassza a pogányok között, akikhez most küldi (26,16—18). Lukács itt nem hagyományból vett szöveget juttat érvényre az első elbeszélés mellett, de egy más, régebbi hagyományból származó felfogást arról, ami a damaszkuszi úton történt: a feltámadt Jézus megjelenése és Pál elhívása a pogánymisszióra. Az eseménynek ez az értelmezése közel kerül ahhoz, amit Pál maga mond a neki adatott, utolsó „húsvéti” megjelenésről, az apostolságáról és küldetéséről a pogányokhoz (lKor 9,1; 15,8—9; Gál 1,15—16). Lukács mindkét hagyományt felvette könyvébe. A Pál megtéréséről szóló, hagyományozott történet a folyamat külső, az elhívásáról szóló, hagyományozott felfogás a folyamat belső oldalát mutatja meg. Az utóbbi Pálnak a 12 apostolhoz való viszonya lukácsi felfogását is jelzi: Pál ezzel odasorakozik az apostolok mellé, akik a Feltámadott tanúi. Ez az írásmagyarázó, Ch. Burchard, többet tulajdonít a hagyománynak Pál megtérése és elhívása Acta-beli történeteiben, mint E. Haenchen, de az eredeti hagyományt mindketten megállapíthatatlannak tartják. Burchard is hangsúlyozza, hogy a három elbeszélés közötti különbségeket majdnem mind a szituáció és a téma változása motiválja, s lukácsi a nyelvezet, és a képzetek is azonosak. Számunkra Lukács mindhárom elbeszélése illusztráció ahhoz a valósághoz, amelyről Pál maga hitelesen tanúskodik: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel” (Gál 1,15—16). Az Actában olvasható beszédek — ez a kutatók szinte egyöntetű véleménye — Lukács írói alkotásai. A könyvnek majdnem egyharmadát képezik.
