Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. Az apostolok cselekedetei
60 VEÖREÖS IMRE: AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI lett Pál támaszpontja.) Az antiókhiai gyülekezet megsegíti a jeruzsálemi anyaegyházat Barnabás és Saul közreműködésével, s a jeruzsálemi gyülekezet újabb üldöztetése (11,27—12,25). Az első missziói út: Barnabás és Saul kiküldése (13—14. fejezet).* Apostoli gyűlés Jeruzsálemben a pogányikeresz- tények ügyében (15,1—35). Pál második, nagy misszói útja (15,36—21,16). Pál elfogatása Jeruzsálemben, Cézáreába szállítása, fogolyként mondott beszédei (21.17—26,32). Rómába vitele (27,1—28,16). Pál Rómában (28,17—31). Az utolsó kép, melyet Lukács olvasói elé rajzol: Pál Rómában fogolyként ugyan, de prédikál: „Két teljes évig maradt saját bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik felkeresték; hirdette Isten országát, és tanított az Űr Jézus Krisztusról teljes nyíltsággal akadálytalanul” (28,30—31). Megvalósult az ígéretet is jelentő feladat (Dóka Zoltán): „Tanúim lesztek ... a föld végéig” (1,8). Lukács a „föld vége” kifejezést, melyet ApCsel 13,47-ben is idéz az Ószövetségből (Ézs 49,6), nyilván Rómára, az akkori világ fővárosára értette, ahogyan erről már szóltunk. De a könyvébe foglalt történet kimondatlanul mégis Pál halálával végződik. Pál milétoszi, drámai hangú búcsúbeszédében (20,17—38) — amint sok kutató megállapítja — Lukács nyíltan utal Pál mártírhalálára, mely az Acta megírását 20—40 évvel megelőzte: „...tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki.” Beszéde végén „valamennyien nagy sírásra fakadtak, Pál nyakába borultak, és csókolgatták őt. Különösen azon a szaván szomorodtak el, hogy többé nem fogják őt viszontlátni” (20,23—25.37—38. Vö. 21,13—14). Az Acta végén az utalás a „két évre” világosan feltételezi, hogy a római fogság nyugodt állapotának vége lett. Hogy miként, erről a milétoszi búcsúbeszéd nem hagy kétséget: Pált kivégezték. Ezt azonban Lukács nem akarja elbeszélni. Ennek valószínű okáról még szólunk. Pál mártíromsága 60 körül történhetett, mindenesetre nem csak a 64-es nérói üldözéskor (H. Conzelmann). Pállal fejeződik be a világmisszió korszaka, amelyet az Apostolok cselekedetei Isten ígéretének teljesüléseként átfog. Lukács evangéliumáról a legutóbbi számunkban írottak óta tovább gondolkoztam a már ott felvetett újabb kutatói elgondolásról (Diakonia 1990/2. 66). Igazat kell adnom Ch. Burchardnak, J. Jeremiás tanítványának abban, hogy a „tanúk ideje” mint üdvtörténeti szakasz Lukács szemléletében lezárul a „tizenharmadik tanú”, Pál működésével. Lukács evangéliumának végén a feltámadt Jézus az Isten minden róla szóló ószövetségi ígéretének teljesüléséhez sorolja a „megtérés és bűnbocsánat” világszéles hirdetését (Lk 24,47). Ennek az igehirdetésnek Jeruzsálemből kell kiindulnia és a népeket elérnie, ahogyan a jézusi szó mondja — nem „missziói parancsként”, hanem beteljesülő ígéretként (ApCsel 1,8: „tanúim lesztek”). Az ígéret teljesült a „föld végén”, Rómában. Lukács már visszatekint a világmisszíó üdvtörténeti korszakára mint múltra, ahogyan evangéliuma is múltként tekint vissza Jézusra. Lukács jelenében fo* Elterjedt téves felfogás, hogy „Saul” megtérésével lett „Pál”. Ö a zsidó Saul név mellett a görög Pál nevet kezdettől viselte. Római állampolgár volt, kettős névvel: „Saul pedig, akit Pálnak is hívnak” (13,9). Az Acta ettől a megállapítástól kezdve csak a Pál nevet használja.
