Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
34 FRIED ISTVÁN: MÁRAI SÁNDOR ÍRÓPORTRÉI árulta eszményeit, megtagadta múltját, mely a Biblia erkölcsi elveihez fűzte, s amely nélkül nem adhatta volna a világ számára legkiválóbb írástudóit, Cervantest, Goethét és Shakespeare-t, akikban megtestesült ama kultúra, ama szellemiség, amely valójában az első ízben a Bibliában fogalmazódott meg. Ugyanaz az alkotói- teremtői gesztus lesz valósággá: az Ige testté válik, köznyelven szólva irodalommá, világirodalommá vagy még annál is többé, haza- és otthonteremtővé, az ember, az emberiség szellemi honává. Ennek a gondolatnak a fényében lesz Krúdy Gyula nem csupán egy a magyar írók közül, hanem azok közé a szerzők közé emelkedik, akik a vüágot meghittebbé, emberibbé képesek varázsolni. Hiszen Márai számára az írás kissé mágia is, a Szó, az Ige erejétől áthatott teremtés, a szóban benne rejlik a világ, a művész dolga, hogy kibontsa belőle. Egy újságcikkben eleveníti föl Márai Krúdy emlékét, hogy majd regényben örökítse meg egy napját, álmokból és valóságból újjáteremtve egy örökre elmúlt világot. Krúdy ismerte a szó bűvölő hatalmát; szavaiban támadt föl a köznapi értelmen túli jelentés, a hajdan volt Magyar- ország emléke. Megjött a tél, gondolkodik el Márai, ilyenkor szokott Krúdy csomagolni, teszi hozzá, és utazik el Podolinba. „Tél” - írta, és ködöt láttunk, hóesést, nők és szobák illata terjengett, téli szerelem s véreshurka szaga úszott a levegőben és az egésznek nem volt semmi értelme s mégis úgy éreztük olvasás közben, hogy fáj a szívünk valamilyen elveszett haza, elveszett ifjúság, elveszett tél után. A Nemesi fészek Turgenyevje, a Párizsban is az orosz hazát regényben újraépítő író hagyománya zeng föl, meg Jókai mese-varázslata, sokszorosan megtapasztalt magyarsága. A Jókai-olvasás fázisai során egy, a valósnál valósabb haza derenghet föl, egy „világrész”, amely meghitt, ismerős, hitelesen hazai. .Jókait úgy olvassa az ember, mintha végre hazatérne az egyetlen igaz és örök hazába, ahol magyarul beszélnek, s amely egyszerre felöleli e végtelen otthon határai közé Erdélyt, Kassát, Pestet, a Dunántúlt és - mellékesen, könnyű mozdulattal - a vüágegyetemet.” Majd alább: „Egy haza mindig olyan nagy és gazdag, amennyire egy szellem és az anyanyelv meg tud hódítani valamit a vüágból. Jókai naggyá tette Magyarországot, mert hódító volt, szárnyakat adott a léleknek, kiterjesztette nemzedékek érdeklődésének látókörét, kissé honfoglaló volt, mint minden igazi író.” Ez a Jókai-varázslat a messze világirodalmi tájakra kalandozó megtérése, az izmusok fénycsillogásába belekáprázó olvasó elnyugvása annak tudatában, hogy béke és szeretet várja egy vüágrészen, amelyen mindig is honosnak tudhatta magát. Jókai nem csupán ábrándos mesemondó, kékszemű rajongó, hanem titkos varázslatok tudója, a Szó művésze is. Általában: Márai Sándort vonzzák ama írótársai, akik értői a Szó alkímiájának. Karinthy Frigyest nem csupán azért becsülte, mert a Nyugat hasábjain lelkesen köszöntötte, hanem talán azért, mert paródiáiban, verseiben, egész életművében, enciklopédikus teljességre törekedve, eljutott az értelmen túli, fogalom-tisztázó gondolathoz, a Módszerhez, a nyelvhez, amely - s ezt a paradoxont szemléletesen fejti ki Márai - „nem fedi föl, inkább csak elrejti a fogalmat: ő találta föl a halandzsát". Mindez akkor rémlik föl, amikor a Körúton hallja a rikkancsok kiáltozását, Karinthy Frigyes meghalt. Ekkor döbben rá: Karinthy Frigyes valójában közintézmény volt, halála közügy, mindenkinek rokona, őse, mindenki ismerőse. „Egyáltalán, állandóan, mindenki beszélt vele, talán, mert ő is állandóan beszélt mindenkivel, szikrázott, locsogott, találgatott, vagy vádaskodott, hangosan álmodott, vagy pletykált, atomokról és nőkről, a túlvilágról és a készpénzről, arról, amit nem mondhatott el senkinek, hát elmondta mindenkinek.” Olyan egyéniség, olyan író-személyiség volt Karinthy, aki különbözött a Márai által helyesnek vélt művész-magatartástól. Miközben beléhasít a felismerés, a rikkancsok híre Karinthy haláláról tudósítja, fölvetődik benne egy másik költő emlé
