Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
FR1FD ISTVÁN: MÁRAI SÁNDOR ÍRÓPORTRÉI 35 ke: „Mikor Rilke meghalt, a világ egyetlen nagyvárosában sem szaladgáltak a rikkancsok és nem kiáltozták a halott költő nevét.” A világra tárt, világot befogadó, szüntelenül hangosan gondolkodó poéta-bölcselő mellé gondolja Márai a vüágtól elvonuló, a kifejezés tökéletességén munkálkodó, több nyelven kísérletező poétát, mint lehetséges változatait a költő-létnek. Karinthy számára „az írás, a betű, a rögzített és összhangba öntött szellemi magatartás” kevésbé volt fontos, annál inkább a „nyersanyag, a véres, gőzölgő és meztelen gondolat, kiszakítva, formátlanul és éretlenül, az értelem ősködéből. Szeretett gondolkodni, s aztán szerette megszégyeníteni a gondolatot, rögtön és hihetetlenül, örök gyanakvassál”. A mindig hangos, mindig nyüzsgő Karinthy is, a muzot-i magányba menekült Rilke is: csupán egy lehetőség, a korszakkal szembeszegülő, meg nem alkuvó szellem alakváltozata. Márai azonban több ízben a tudását, véleményét, vitáját vüággá hallgató magatartásról szólt. Önmagának így írja ezt elő: „Én, az író, természetesen hallgatok, a bölcs és örök parancs szerint, mely megszabja Múzsámnak, hogy tartsa száját, mikor a fegyverek csörögnek. Bevallom, nem hallgatok hősiesen. De, remélem, gyáván sem hallgatok. Úgy hallgatok, ahogy illik a történelmi napokhoz: kíváncsian és tele megértéssel.” Csakhogy ez a hallgatás a beszédes csönd egy formája. A történelemmel, a saját és Európa végzetével dacoló szellemi ember erkölcsi helytállása, nem közvetlen tevékenység a mindennapokban, hanem hallgató tagadása a sekélyesnek, a közhely- szerűnek, a rikoltozónak. A történelembe és az irodalom történetébe visszavetítve, párhuzamok derengenek föl: hol Goethe és Schiller magatartásformáit rajzolgatja körül Márai, hol Erasmus és Luther nyomdokait követi, midőn a történelemben való látványos részvétel esélyeit latolgatja. „Erasmus, korának legnagyobb szellemi tekintélye, kinek egyetlen levélkéjéért királyok és kardinálisok könyörögnek, kénytelen megélni baseli munkaszobájában, hogy a vüág pontosan az ő placet-jét követeli, a magányos író jóváhagyását akarja hallani, mintha az ő szaván múlna annak a kezdetben szellemi, később a művelt világot alapjaiban megrázkódtató történelmi vállalkozásnak sorsa, melynek a neve reformáció.” A másik író (korának „népi író”-ja) „szenvedélyes és nagy lélek, aki egyetlen szavával kimozdítja sarkaiból ezt a világot, a XVI. századot, kénytelen látni és megélni, mint lesz egy szellemi mozgalomból rövid időn belül véres és kegyetlen parasztforradalom, kénytelen a gyűlölt junkerek segítségét kérni, hogy rendet teremtsen a felrobbant keresztény világban, s ugyanakkor olthatatlanul ég szívében a nosztalgia és a gyűlölet, melyet az urbánus író iránt és ellen érez, a másik író iránt és ellen, aki baseli munkaszobájában szövegeket csiszol, jelzőket csereberél és tökéletesít, mikor körülötte ég a világ...” Aligha tétovázhatunk az értelmezéssel: Márait éppen az 1940-es esztendők elejétől érte támadás a népi írói mozgalom egyik-másik képviselője részéről, Kodolá- nyi János vonta kétségbe írótársa mondandójának időszerűségét és hitelességét, és még jóval később is torz képet rajzolt Vízöntő című regényében a külső (és belső irodalmi) formákra oly sokat adó Márairól; Veres Péter ironikus felhangú kérdése pedig, Móráitól tanuljunk-e (mi? határozott hangú elhatárolódás egy élet- és stílusfelfogástól, a maga írói világképét szegezi a szerinte egyoldalúan városi, ha úgy tetszik, híg, nyugatosan urbánus művészetfelfogással szembe (Ugyanakkor Márai jóval megértőbbnek bizonyult a népi írókkal szemben, 1936-ban elismerőleg méltatta a Magyarország felfedezése sorozatot, külön Veres Péter könyvét, Az Alföld parasztságát. „Amit Veres mond: az az igazság. Nem elfogult, nem részrehajló” - hangzik a dicséret. Veres Péter meglátogatta Márait Pesten, mintegy órányit beszélgettek, s Márai benyomásait így összegezte: „sugárzóan értelmes ember”. írónk mindig méltatta Veres Péter önéletrajzi írásait).
