Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 77 Ordass Lajos: Az imádkozásról Budapest 1989. Evangélikus Sajtóosztály Kegyességünk talán legizgalmasabb területe az imádkozás. Azért, mert imádságos életünknek nincs emberi kontrollja. Az emberek nem tudják ellenőrizni, hogy igazán imádkozunk-e, vagy csak látszat szerint. Aztán az imádkozás a legszorosabb mértékben a hitünk függvénye. Istent igazán megszólítani, neki hálát adni, tőle kérni valamit, vagy imádni őt csak hívő szívvel lehet. Márpedig a hitünk olyan, „mint a változó hold.” Néha nagy mélységekből tudunk kiáltani Istenhez, máskor pedig jönnek a szikkadt idők, amikor végképpen nem megy az imádkozás. A szerző segíteni akar „kezdő és haladó” imádkozóknak. Könyvében nem kész imádságokat ad elénk, hanem nagyon komoly, szinte minden részletre kiterjedő tanítást ad az imádkozásról. Teszi ezt nem elvontan, az íróasztal védett elszigeteltségében, hanem úgy, mint aki életének minden szakaszában maga is mindvégig vívódott az imádkozás kérdéseivel. A könyv egyik nagy értéke éppen ez, hogy minden sora, minden tanítása mögött ott van az imádkozó ember személyes küzdelme, esetleges kudarca és öröme. Látjuk a szerzőt, amint kisgyermekként beszél az Atyával - áldott emlékű szülei indítására. Látjuk őt, mint fiatalembert, teológust, igehirdetőt, lelkipásztort, aki egyre több ember leikébe pillanthat bele és fedezi fel ott az imádság utáni sóvárgást. Leveleket bont fel, amelyekben segítségkérés van. Súlyos betegek ágya mellett áll meg, ahol már csak Isten szent nevét lehet segítségül hívni, mert más fogózó nincsen. Látjuk őt a püspöki szolgálat magasán, amint hűségesen Isten elé viszi a küzdő egyházat, a vergődő lelkészeket, a történelem viharaiban hányódó, kísértésben lévő híveket. S látjuk őt a mélyben, a börtöncellában, majd a félreállítottság tehetetlenségében. Akkor is imádkozik. Sok imádságát leírja, elküldi embereknek. Vallja, hogy bármiképpen alakul is életünk itt a földön, fölfelé mindig nyitva van az ajtó Isten szívéhez, s az imádkozás erőt ad minden helyzetben a hűséges helytálláshoz, a szeretetben és a hálaadásban bővelkedő keresztény élethez. A könyv nagy értékének tartom, hogy rövid tanításokat ad az imádkozás különböző kérdéseiről, s ezek a tanítások mindig Isten igéjében gyökereznek. Az egyes címek alá írt igék nem mottók, hanem a rövid tanítás ezeknek a nagyon ügyesen kiválasztott igeverseknek a kifejtése, gyakorlati magyarázata. Hajszolt korunkban az unalmas, hosszú olvasmányhoz nincs elég türelmünk. Ezek a fejtegetések rövidek és életszerűek. Nem kitalált, de valós kérdésekre igyekeznek választ adni. Miközben olvassuk a könyvet, egyre mélyebben tárul elénk Isten irgalmas szeretete Jézus Krisztusban. Rájövünk, hogy az imádkozás Isten drága ajándéka, de ugyanakkor komoly feladat és kötelesség is, amit nem szabad elhanyagolni. A szerző a lutheri kegyességnek azt a veretes álláspontját képviseli, amely a keresztény élet lényegét a megváltott ember gyermeki viszonyának örömében látja. Amint végigolvastam a könyvet, közben sokszor meg kellett állnom, mert a Szentlélek imádkozásra indított. Emberek jöttek elém, akiket Isten rám bízott. Régi híveim, fiatalok és öregek, rokonaim és barátaim sorsa, küzdelme jött fel az emlékezet mélyéről, s imádkoznom kellett értük. Kortársaimra, népünk jövőjére, küzdő egyházunkra, forrongásban lévő világunkra kellett gondolnom, s rájöttem, ez a könyv nemcsak tanít, de imádkozásra is indít. Átmeregedett a szívem, amikor arról olvastam, hogy ha a mi imádságos életünk végképp csődöt mond, a Szentlélek akkor is imádkozik értünk. Ez igazi evangélium! A könyv vége az imádatról szól. Hadd idézzem hálás szívvel utolsó mondatait: „Uram! Országod polgára vagyok - ez életem legfőbb méltósága. Életem a Te hatalmad kezében nyugszik - ez kivesz a szívemből minden félelmet. Dicsőséged fénye ragyog felém - ezért látom még ezt a földet is... nagyon szépnek... Légy áldott örökkön örökké!” Tarjáni Gyula
