Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Kulturális figyelő
90 KULTURÁLIS FIGYELŐ sabb, mint a történetiség és a széles összehasonlító távlat. (Nemcsak Ortutay Gyula viselkedése volt gesztusértékű, hanem talán az is, hogy a Soros-Alapítvány visszakozott a Finn nyomokon megjelenésének támogatásától.) Korompay Bertalan tud a szép magyar esszé hagyományai szerint írni: ezt elsősorban a tudósportrék olvasása közben tapasztaljuk. A Kalevala születése is olyan munka, amit szakember és művelt laikus egyaránt olvashat. A dolgozatok nagyobb része azonban a kutatás számára íródott: ezek meglehetősen „sűrű” szövegek, szorosan a tárgyhoz tapadnak, hiányzik belőlük az a pszichológiai, szemiotikái beütés, amit fiatalabb folkloristáknál gyakorta észlelünk. A záró nagy vitairatot (Egy tudomány a mérlegen. Folklór tézisek.) úgy áthatja a tudós felelősségérzete, hogy a szakszöveg olvasása közben a lelkiismeret hangját véljük hallani. A magyar folklórtörténet számára jelentős dokumentum ez az írás, számunkra pedig igazi lutheránus hang. Mányolá János Elfelejtett értékeink A hazai földrajztudomány úttörője A fenséges szépségű Tátra első felfedezői a pásztorok meg a vad után nyomozódó vadászok voltak, őket a kincskeresők követték, s csak sokkal később, a XVII. században kezdték a késmárki evangélikus líceum professzorai is bejárni a felhőkkel takaródzó vad meredélyeket. Az első közülük Frölich Dávid (1596-1648) volt, akiről a Magyar Életrajzi Lexikon azt írja, hogy „1615-ben elsőnek mászta meg a Késmárki-csúcsot és ismertetést írt róla.” Ki volt ez a jeles férfiú? Ő a hazai földrajztudomány úttörője, de úgy is szokták méltatni, mint a szepességi és az erdélyi szászok történetének kutatóját; ezenkívül nyelvészként, matematikusként és csillagászként is számon tartják. A korábban modern kopernikuszi világkép híve. A Szepesség szülötte felserdülve a kor szokása szerint külföldi tanulmányútra indult, és az Odera menti Frankfurt „felső universitás oskoláján” képezte magát teológiában, csillagászatban, matematikában, történelemben, földrajzban, és más tudományokban is, mégis a geográfia érdekelte legjobban. Amikor 12 éves külföldi kalandozás után hazajött, és szülővárosában, Késmárkon letelepedett, hazahozott a szellemi kincseken túl egy barátságot, Vareniusét, aki a XVII. század legnagyobb földrajztudósa volt, aki a fizikai földrajzot új és reális alapokra helyezte. Szerinte az ismeretek fő forrása a megfigyelés és nem az elméleti spekuláció. Ennek nyomán indult el Frőlich Dániel a hegycsúcsok felé. „Én, mint fiatal ember, kutatni akarván a hegység magasságát, azon vettem magamat észre, hogy mikor az első sziklacsúcson nagy üggyel-bajjal célomat elérni hittem, a felhők hol magasabban, hol alantabb állottak, és nem egyforma magasan a földtől. Ebből hármat értettem meg: L, hogy én akkor átléptem a levegő középtájának határát; 2., hogy a felhőknek a földtől való távolsága a pára minősége szerint nem egyenlő, hol magasabb, hol alacsonyabb; 3., hogy a földhöz legközelebbjáró felhők magassága jóval kisebb, mint ahogy a természetbúvárok állítják.” Észleléseit közölte Varenius-szal is, és még azt is megírta, hogy „a Magas-Tátra teteje a levegőégnek harmadik tartományát éri, amelyet sem eső, sem szél nem háborgat.” Ezek a megállapítások ugyan mai természettudományos világképünk hátterén elavultnak tűnnek, de jól tükrözik a késmárki evangélikus „latin oskola” tanárának megfigyelésekre és következtetésekre friss gondolkozásmódját. Frőlich Dávid legértékesebb munkája a Bártfán, 1639-ben kiadott „A gyakorlati földrajz lényege”, amiben a földrajztudomány lényegét foglalja össze. Erről írta Hunfalvy János a múlt században, hogy „ez az első rendszeres magyar földirati munka.” Csaknem félezer oldalon jeles külföldi forrásmunkák - Münster, Braun, Bertius, Schőter könyvei alapján - az egész világot, benne hazánkat is leírja. Ahol megfordul, ott a tanultakon átsüt személyes élménye. Másik nagy munkája - Bőd Péter szerint ez is „mindenféle tudományokkal megrakott könyv” - egy 1644-ben Ulmban megjelent művelődéstörténeti forrástanulmány.
