Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Bodrog Miklós: Életünk kényes iránytűje. A lelkiismeret lélektana
BODROG MIKLÓS: A LELKIISMERET LÉLEKTANA 59 Ha nem is ellentétes, de más oldalról közelíti meg a lelkiismeret témakörét C. G. Jung pszichológiájának elsőrangú ismertetője, a száz éve Székács Jolánként született Jolande Jacobi, akinek fejtegetéseit „Der Weg zur Individuation” (Az indivi- duáció útja) című könyve alapján idézzük (Zürich, 1965). , A lelkiismeret problémáját szoros kapcsolat fűzi a lélek ’vallásos funkciójához’. Ha ugyanis ez zavart szenved, ha tudomást sem vesznek róla vagy elnyomják, akkor a lelki háztartás megbillen, s az ember minden dolgok mértékévé teszi magát. Ennek következtében fölényeskedésbe szédül, s akarati hübrisz, mértéktelen öntúlbecsülés lesz úrrá rajta. Felfuvalkodottság vagy egy jellemző depresszió áldozata lesz. Hiába próbál megfelelni a külvilágban uralkodó előírásoknak és törvényeknek, sehol sem érzi magát biztonságban és védettnek. Lelkiismerete nem hagyja nyugton, mert egyre csak arra ösztökéli, hogy eszméljen önmagára. Jung nagy általánosságban úgy fogta fel a neurotikus és pszichotikus zavarokat, mint a lélek ama természetes érlelődési feladatától való eltérés tünetét, ami pedig mintegy vallásos rendeltetése.” Jung nyomán Jacobi elmondja: Ha az ember elmulasztja személyiségének kiérlelését, az önkéntelenül vétkes mulasztásként nehezedik rá. A legkínzóbb bűnösségi érzéseket idézi magára az, aki nem tesz eleget annak a belső követelménynek, hogy korának megfelelő érettségre jusson. (Megjegyzésünk: ez lehet egyik oka annak, hogy éppen a „leghívőbb” körökben gyakoriak a makacs, érthetetlen és gyötrő lelkifurdalások, főként ha az adott kegyességi közegben bevallatlan főerény az uniformizált lelkiismeret. Ettől az éles elméjűek és mélyre látó hajlamúak szenvednek a legembertelenebbül.) Személyes rendeltetésünk megtalálása a legalapvetőbb lelkiismereti parancs. Ha még az ujjlenyomatunk is összetéveszthetetlenül egyéni, hogyne lenne az az isteni terv, amelyre mindegyikünknek külön-külön kell rálelnie, lépésről lépésre. Ibsen mély benyomást keltőén vall a „Peer Gynt” vége felé arról, hogy ha ezt elhibázzuk, akkor az milyen nagy baj. Ezért destruktív minden kollektivizáló ideológia, amely a legmagasztosabb jelszavakkal gyömöszöli vagy „téríti” szigorúan egy mintára készült kényszerzubbonyba a hatalmi körébe kerülőket. A természet is sokféleségében képez lenyűgöző egységet. A jungi individuáció egyáltalán nem amolyan önző egyénieskedés, hanem egy transzcendens hatalom által belénk plántált egyedi terv kibontakoz(tat)ása, a legszebb értelemben vett önmegvalósítás. Körülbelül ugyanez Shakespeare-nél a „Légy hű magadhoz!”, aminek betöltéséhez permanens bátorság és önzetlenség szükségeltetik. A kisebb-nagyobb közösségekre lényegében ugyanez érvényes: imádkozzanak és dolgozzanak azért, hogy a tér és idő adott keretében betöltsék hivatásukat, a formálódás ezzel járó kínjait is vállalva. Csak így lehet az életünk sikerült, még ha nem is mindig sikeres. S eközben lelkiismereti konfliktusok támadhatnak. Ennek klasszikus esete, ha a kollektív értékrend ütközik a személyes lelkiismerettel, amikor kivételes esetben a tételes törvény követése árulás az éber és nagykorú lelkiismeret számára. Ilyenkor az etikus magatartás nem hagyja, hogy behorpassza az erkölcsi kódex betűje. Jung - és korántsem csupán ő - sokkal többre becsüli az étoszt, mint a morált. Ilyen egyszerű ez? Sajnos, nem. Kísért az emberi önkény, az alibikeresés, az önámítás, illetve rettent a közítélet. Netalán önmagunkkal tusakodunk keményen, mert lelkiismeretünknek két hangja van, s e kettő széteséssel fenyeget. Talán mert kénytelenek vagyunk két rossz közül választani. (Luther: ,A lelkiismeret rettenté- sei jöhetnek az ördögtől is.”) Döntési segítséget kérhetünk általunk tisztelt személyektől, de azt nem, hogy helyettünk döntsenek. Ha az olcsóbb, védhetőbb megoldást választjuk, az éppúgy veszélyeztetheti személyiségünk épségét, mint ha az étosz palástja alatt valami kevésbé tiszteletreméltó indulat mozgat. - Közelről is
