Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Szelényi Iván: Pontosító jegyzetek totalitarianizmusról és demokráciáról
18 SZELÉNYI IVÁN: PONTOSÍTÓ JEGYZETEK... szereket állítva. 1848-49, 1867, 1918 ősze, illetve 1945 ilyen fordulópontokat jeleznek: mindezen alkalmakkor úgy tűnt, végre szabadon beindulhat a magyar társadalom polgárosodása. Mindezek az évszámok „történelmi ablakokat”, történelmi lehetőségeket jeleznek, melyek külső, vagy belső erők miatt, illetve ezen erők egymást erősítő összjátékaként megvalósulatlanok maradtak. Az elmúlt egy-másfél évszázad történelme a félbeszakított polgárosodási kísérletek története. Ezért tartom fontosnak, hogy 1989-1990-t egy folyamat kezdetének értelmezzük, tisztában legyünk azzal, hogy demokratikus intézményeink kiépülése s fennmaradása feltételezi a társadalom polgárosodását, ez viszont hosszú s konfliktusokkal várhatóan terhes út. Zárógondolatokként néhány megjegyzést kívánok fűzni demokrácia és polgári fejlődés oly sokat vitatott kapcsolatához. Marxisták csúfondárosan írtak-ímak „polgári demokráciáról” (a „polgári” jelzőt azért biggyesztették a demokrácia fogalmához, hogy jelezzék, hitük szerint az igazi demokrácia „szocialista” lesz). A késéi államszocializmus korszakában a reformkommunisták már azt kívánták: hagyjuk el a „polgári” jelzőt, s beszéljünk csupán „demokráciáról”. Nem marxista ellenzékiek a vitát megkerülendő megalkották (pontosabban a 18. század politikai elméletéből újra felfedezték) a „civü társadalom” fogalmát. A „polgári” jelző ilyen elhagyása vagy megkerülése a 80-as években prudens dolog volt, de analitikailag félrevezetőnek bizonyult: tény, hogy a demokrácia általunk ismert intézményei parlamentarizmus, többpártrendszer, jogállam s az általa biztosított emberi és állampolgári jogok - a polgári társadalom termékei (ennyiben Marxnak analitikusan igaza volt: a demokrácia történetileg ismert intézményeik polgári termékek. A marxistákat csak annyiban nem igazolta a történelem, hogy az általuk előre jelzett „szocialista” politikai intézményrendszert nem találtuk különösképpen demokratikusnak). Ezért én a reformkommunistáknál vagy a 80-as évek ellenzékeinél élesebben, radikálisabban fogalmazok: történeti tapasztalataink azt sejtetik, elképzelhetetlen demokratikus intézményrendszer kialakulása egy társadalomban mely nem polgárosult, vagy még pontosabban: melynek nem alakult ki a maga nemzeti tulajdonú burzsoáziája. A „civü társadalom” fogalma ezt a problémát szégyenlősen megkerüli s valahol benn marad a marxizmus politikai csapdájában. Miért is mondjuk azt, hogy „civil” s nem „polgári”, vagy fogalmazzunk még élesebben, „burzsoá” társadalmat kívánunk? A „civil társadalom” fogalma azt sejteti, mintha lehetne demokratikus társadalom polgárság vagy magántulajdonlás nélkül, elképzelhető egy olyan társadalom, melyben - ismét Marx szóhasználatával élve - vannak „citoyen”-ek, de nincsenek „bourgeois”-k, vannak szabad állampolgárok, de nincs személyes tulajdonnal rendelkező polgári osztály. Ez a civil társadalom olyan rend lenne, mely minden szabadságjogot biztosít, kivéve a tulajdonlás jogát. En ma úgy gondolom, hogy e nem polgári „civil társadalom” fából vaskarika, megvalósíthatatlan utópia. Nincs időm itt a tételt bizonyítani, bizonyítóanyagként hadd jegyezzek ide csupán any- nyit: az emberiség eddigi történelme még soha nem produkált társadalmat modern demokratikus intézményekkel nemzeti tulajdonos polgárság nélkül. Vannak ugyan burzsoá társadalmak, melyek nem demokratikusak, de idáig olyan társadalom még nem jött létre, mely ne lett volna burzsoá. Legóvatosabban fogalmazva: nemzeti tulajdonos polgárság működőképes demokráciának szükséges, mégha nem is elégséges feltétele. Állampolgár és tulajdonos polgár, „citoyen” és „bourgeois” ugyanannak a jelenségnek két különböző oldala, ha hz egyiket akarom, alkalmasint a másikat is el kell fogadnom. A demokratikus társadalom kiépítése azért bizonyul majd hosszadalmasabb és ellentmondásokkal terhesebb folyamatnak, mint a „civil társadalmat” megalkotni kívánók remélték, mert feltételezi a társadalom szerkezetének átalakulását, feltételezi egy nemzeti polgárosodás sikeres véghezvitelét, ami, mint utaltam rá, nem lehet egyetlen történeti aktus következménye, csak egy korszakos folyamat végeredményeként jöhet létre. Budapest, 1990. augusztus 5.
