Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Takácsné Kovácsházi Zelma: Isten dicsősége és az ember békessége
4 T. KOVÁCSHÁZI ZELMA: ISTEN DICSŐSÉGE ÉS... (A Diakonia 1988/1. száma írt róla.) A bevezetése így hangzik: Az ember tud a szentről, azért mert az megnyilatkozik, és a profántól tökéletesen különbözőnek bizonyul... Ennek a megnyilatkozásnak az útja töretlenül folytonos az emberiség történetében... És mindig ugyanazzal a titokzatos folyamattal állunk szemben: az „egészen Más”, a nem a mi világunkhoz tartozó valóság olyan tárgyakban nyilatkozik meg, amelyek „természetes”, „profán” világunk szerves alkotórészei. Arra a kérdésre, hogy az ember kivétel nélkül s feltétel (ha és de) nélkül találkozik-e Istennel, az emberiség máig sokszínű, de egybehangzó igennel válaszol. De két tagadó, nemleges válasz is megüti fülünket. Egyik a harmincas években hangzott el két kiemelkedően nagy teológus, Kari Barth és Emil Brunner vitájában. Barth mondta a NEM-et azzal indokolva, hogy nem biblikus, tomista-katolikus és felvilágosult-újprotestáns gondolat az, hogy a teremtettség, a természet, a kozmosz mondana valamit az embernek Istenről, kinyilatkoztatna valamit Istenből, s hirdetné Istent az embernek. Brunner többek között fentebb olvasott igénkre hivatkozott: Isten a teremtés óta műveiből megismerhető, mert minden alkotáson felismerhető az alkotó keze nyoma. Ezért a teremtett világ egyben Istennek kinyilatkoztatása is. Egyik oldalon áll az Isten-alkotta világ; a másikon az istenképű ember, a személy szerint megszólítható és felelős lény. Ez pedig azt jelenti, hogy van kapcsolópont, van találkozási hely, sőt kikerülhetetlen az Isten és az ember találkozása a világban. A két neves református teológus vitájába belekapcsolódott a neves evangélikus teológus, Paul Althaus is. Sohasem értettem - mondotta -, hogy miként lehetséges a természet egész világát átengedni a szkepticizmusnak, és a szekularizmusnak, s ezzel jóváhagyni azt az állítást, hogy a világ és az élet egészen Isten nélkül való - mintha Isten nem is lenne, mintha Isten elköltözött, kiköltözött volna végleg a világból. Althaus állítja, hogy Isten mindenkor jelenvaló, és magát szüntelenül kinyilatkoztatja, és ezért az ember elkerülhetetlenül kapcsolatba kerül Istennel. A másik tagadó, nemleges válasz az elvilágiasodott, modem ember ajkáról hangzik, ill. magatartásáról olvasható le: mintha éjszakai vaksággal, farkasvaksággal lenne megverve; érzéketlen a transzcendencia, az örökkévalóság, a szent, az Isten irányában. Előtte a profánban - úgymond - semmi nem mutatkozik meg az „egészen Más”-ból. Számára a mi világunkhoz tartozó valóság csak a világ szerves része, „természetes” - és nem szent. Ezek után lehetne azt mondani, hogy mindez csupán gondolati játék, elveknek, teóriáknak az ütköztetése. Ez azonban nem elméleti, hanem egzisztenciális kérdés, létkérdés, mert az Isten nem eszme és nem fogalom, hanem Hatalom, Fenség, s aki és amikor találkozik vele, elfogja a rémület, az elragadtatott ámulat, és átérzi Isten nagyságát, önmaga semmi voltát, hogy méltatlan és bűnös. Ha tehát minden embernek van ügye Istennel, akkor az ilyen ügy; így kell találkoznia, így kell megismernie Istent. E találkozás nyomán így kell s így fogja látni s megismerni Istent és önmagát is. És ennek következménye kell, hogy legyen: élni az Istennel való találkozásnak - az Isten hatalma s az ember semmi volta felismerésének jegyében: Imádd Istent, a te Uradat, és csak neki szolgálj (Mt 4,10)! Add meg Istennek a dicsőséget, ami egyedül őt illeti! Add vissza Istennek azt, ami az Istené! Az Istennek való elkötelezettség kell, hogy következménye legyen a vele való találkozásnak. Visszaszolgáltatási kötelezettségről van szó. Ha Isten a hatalom és a fenség, s az ember semmi, akkor mindenével Istennek tartozik, Isten nevének megszentelésével, Isten dicsőítésével, Istennek való szolgálattal. Hála, imádat illeti meg Istent.
