Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990

1990 / 2. szám - Takácsné Kovácsházi Zelma: Isten dicsősége és az ember békessége

TAKÁCSNÉ KOVÁCSHÁZI ZELMA Isten dicsősége és az ember békessége Meditáció „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra, mégpedig úgy, hogy arm nem látható belőle: örök hatalma és istensé­ge, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy ál­dották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és érteden szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztáta- lanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen." (Róm 1,18-25) Locus classicus, klasszikus igehely ez! Sok teológiai vitában perdöntő szerepet ját­szott. Ugyanakkor aktuális ma is. Sőt időszerűsége fokozódik. Mert miről is van szó benne? Arról, hogy az Isten-kérdés csak azoknak az ügye-e, akiknek vannak ún. vallási igényeik, s akiket vallásos hitben neveltek. Vagy pedig kivétel nélkül minden em­berre feltétel nélkül vonatkozik, és minden embert feltétel nélkül érint-e, mert em­bernek lenni egyet jelent azzal, hogy Istenhez tartozni és Istennek elkötelezve len­ni? Arról van szó, hogy végigélheti-e az ember az életét anélkül, hogy az Isten-kér­déssel - sőt nemcsak az Isten-kérdéssel, hanem Istennel magával - találkoznék, vagy pedig elkerülhetetlen, „megúszhatatlan” a döntés elé állító szembesülés Isten­nel minden ember számára. Erre a kérdésre az emberiség évezredek óta - amióta ember az ember - sokszínű kórusban, mégis igen nagy összhanggal adja azt a választ, hogy az ember találkozik az Istennel a világban. Erről a találkozásról tanúskodnak a vallások a legprimití­vebb törzsi vallástól kezdve a legbonyolultabb istenpanteonnal rendelkező, kultu­szokban tobzódó vagy spekulatívabb, pompás vagy éppen puritán vallásokig. Ta­núskodnak a szent helyek, kegyhelyek, zarándokhelyek. A filozófiai rendszerek. És erről tanúskodik talán mindegyikünknek az a tapasztalata, hogy elbűvöl, varázsol, lenyűgöz bennünket a szabad természeti környezet: fák, virágok, kövek, vizek, álla­tok, csillagok. Mert úgy igaz, ahogy Pál apostol írja: nyilvánvaló a teremtett világ­ban Isten örök hatalma és istensége. És ebbe a sokszínű és mégis egybehangzó, több ezer éves és emberiség méretű kórusba mi is, ma is, és itt is belekapcsolódunk. Ezt egy pár éve megjélent kis könyvnek sikere, szétkapkodása, olvasottsága s teltházas tárgyalása a TTT-ben és egyetemi klubokban bizonyítja. A könyv Mircea Eliade írása: A szent és a profán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom