Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. II. Pál apostol (első rész)
VEÖREÖS IMRE: PÁL APOSTOL 75 a békéltetést az igehirdetés viszi tovább és szét az emberekhez, ahogyan a már idézett helyen a „békéltetés szolgálatát” így magyarázza: „és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,19—20). Az igehirdetés gyűjti össze gyülekezetté, egyházzá az elhívottakat, amint Pál ezzel és más, hasonló tartalmú szavakkal a hívőket nevezi. A gyülekezetnek, egyháznak Pál új megjelölést ad, s ezzel a tulajdonképpeni mivoltát ragadja meg, ismét — mint szinte minden, fogalmat alkotó vagy továbbépítő esetben — Jézus Krisztus felől: Krisztus teste. Hasonlatként is használja a gyülekezetre a test képét: olyan élő közösség, amelynek tagjai, mint az emberi test különböző szervei, teljesítik a reájuk szabott feladatot, s a kapott karizmájuk szerint szolgálják a gyülekezet, az egyház életét (lKor 12,14—26). Ezt a képies beszédet meg kell különböztetnünk a Krisztus testéről tulajdonképpeni értelemben mondottaktól, amelyek ezt a szakaszt körülveszik (lKor 12,12—13.,27—31. versek). Az egyházat nem a tagjai alkotják, mint egy egyesületet, hanem maga a megdicsőült Krisztus. Ezért az egyház, a gyülekezet is a jelen eszkatológikus valósága. Az egyes ember a ke- resztség által lesz Krisztus testének részévé (lKor 12,12—13). Ezt megelőzi — Pál apostol korában vagyunk! — az igehirdetés, „Krisztus beszéde” és a hit (Róm 10,17). Ezért mondhatja nekik Pál: „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai!” (lKor 12,27). A tagok között Isten osztja a kegyelmi ajándékokat, a karizmákat, és rendeli a tagokat különféle szolgálatokra. De a legnagyobb kegyelmi ajándék és a mindent felülmúló keresztény út: a szeretet (lKor 12,28—31 és folytatása, a 13. fejezet). Krisztus testének páli képzete az úrvacsoráról alkotott felfogását is meghatározza, bár magát a Krisztussal való közösség alapgondolatát a hellenisztikus gyülekezettől veszi át. A szereztetési ige lényegében Márk evangélista közlésével egyezik. A megdicsőült Krisztus mennyei teste azonos a megfeszített Jézus testével; ezért téves az a többször vitatott kérdés, hogy az úrvacsora szentségében az Újszövetség melyik testre gondol. (Az előzőről szól Pál Róm 7,4-ban, az utóbbiról lKor 15,47—49-ben.) Hogy a szakramentális (a szentség vételében létrejövő) közösség az úrvacsora tulajdonképpeni értelme, azt mutatja lKor 10,16 (Bultmann): „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?” (lKor 10,16) Krisztusnak a keresztfán érettünk odaadott teste jelen van az úrvacsorában a belőle fakadt áldással és uralmi igénnyel: Krisztus jelenlévő teste és vére ellen lehet vétkezni lKor 11,27.,29 szerint (E. Schweitzer). Mégpedig azzal, hogy testvériet- lenül nem várják meg a később érkezőket (lKor 11,33). Az úrvacsora a kereszten végbement üdveseményt közvetíti. De abból, hogy Krisztus halálának jelenvalóvá tételét az úrvacsora által Pál „igehirdetésnek” nevezi (lKor 11,26), tehát ugyanazzal a szóval jelöli meg, mint a prédikációt (az eredetiben kijelentő mód szerepel: az úrvacsora vételével „hirdetitek” az Úr halálát) —, kitűnik, hogy az úrvacsora szentségét a szóbeli igehirdetéshez számítja, mint annak különleges módját. Az úrvacsorára is érvényes: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által” (Róm 10,17). Az apostol igazolja azt a régi egyházi tételt: az úrvacsora — látható ige. A szentség hatóereje ezek szerint nem az „elemekben”, hanem a cselekményben mint igehirdetésben rejlik.
