Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Rókusfalvy Pál: Tűnődés emberré fejlődésünkről
RÓKUSFALVY PÁL: EMBERRÉ FEJLŐDÉSÜNKRŐL 53 Az ember fejlődéséről lévén szó, az ember egészéből, lényegéből kell kiindulni és nem a részekből. A tapasztalati pszichológia eredményei is csak egy, az ember végső lényegéig hatoló teljes emberkép vonatkoztatási rendszerében értelmezhetők helyesen. Ez a vonatkoztatási alap: a pszichológiai antropológia. A pszichológiai antropológia kérdésfeltevése egyidős az önmagára eszmélő emberiség történelmével: mi az ember? Kicsoda az ember, ez a lelkes állattól talán valamiben különböző élőlény? A válasz oly sokféle, a gondolkodó elme filozófiai és vallási felfogásától függően, s ezek legtöbbjében — mint például egyik nemzeti költőnk, Vörösmarty Mihályéban is — valami tragikus és mégis teremtő feszültség kettőssége rajzolódik ki: „Ember vagyunk, a föld s az ég fia, Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen.” Bármilyen a válasz, a pszichológiai antropológia a természeti lényből indul ki s az emberre vonatkozó következő alapvető megállapításokig jut el: — az ember képes gondolkodásával és akaratával értelmet adni a létének; — meg tudja határozni és találni a helyét a természetben, a társadalomban, sőt a teremtésben is; — s értékalkotó lényként önmaga és az őt körülvevő világ haladását szolgáló kultúrát képes teremteni. Enélkül a pszichológiai antropológiai alap nélkül — melyhez időnként újra meg újra vissza kell térnünk — egyéni és társadalmi életünk minden jelentősnek induló eseménye természetellenesen tönkresilányul; pl. a tehetséggondozásból intellektuálissá szürkült elit-iskola lesz, az élsport show- business-szé züllött tenyészistálló lesz s általában a nevelés megalkuvó emberek idomításává válik. 2 Erre a pszichológiai antropológiai alapra helyezzük rá a tapasztalati pszichológia tényeit s tesszük fel a kérdést: miben áll valójában az ember fejlődése? A fejlődés fogalmába tartozónak tekintjük az érést és mindenféle tanulást is. Több mint három évtizedes tanári és tudományos pályafutásomon többször visszatértem e kérdésre, mígnem rájöttem, hogy a tudományok — az örökléstan, a fejlődéstan, fejlődéslélektan, de a pedagógia s egészséges gyakorlata is — elegendő ismeretalapot adnak a pedagógiai optimizmushoz, ám szellemi restségünk s erkölcsi gyávaságunk — helytelen életvezetésünk s lélektelenné vált közoktatásunk következtében — szükségképpen naponta újratermelik a társadalmunk öngyilkos közönyét eredményező pedagógiai pesszimizmus „érveit”. E közöny és pesszimizmus ellen értelmi és erkölcsi eszközökkel egyaránt küzdeni kell. A fejlődés lényegét akkor értjük meg helyesen, ha benne a „testi” és a „lelki” viszonyát, még pontosabban, az ember testi fejlődésében a „lelkinek” s a lelki fejlődésében a „testinek” a szerepét tisztázzuk. Az embernek ugyanis nincsen külön „testi” és „lelki” fejlődése. Ahhoz azonban, hogy ezt világosan lássuk, a valóság egységes lényegét az emberben, a test és lélek- problémát, pontosabban a lélek problémáját kell megoldanunk. Számomra kielégítő választ professzorom, Várkonyi Hildebrand Dezső adott, akit — noha az 50-es évek elején hallgatásra kényszerítették — a legnagyobb magyar pszichológusnak tartok. Szűkebb baráti körben tartott előadásában erről így szólt: „Lélekről vallott felfogásunk: az állományi egység elmélete.
