Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Fried István: Székács József arcképéhez
FRIED ISTVÁN Székács József arcképéhez Jóllehet már több kismonográfia vázolta föl pályáját, tért ki egyházszervezői és irodalmi működésére, Székács József mégsem tartozik művelődéstörténelmünk alaposabban elemzett alakjai közé. Talán sokoldalúsága az oka annak, hogy túlságosan kicsiny szakokra bomló tudományosságunk csupán egy-egy részterület újraértékelésére és feldolgozására vállalkozik. Meg az a tény, hogy működésének igényes felderítéséhez magyar- és nem magyarországi kéziratos anyag átbúvárlására egyaránt szükség volna, továbbá nem csak magyar, latin és német, hímem szlovák és részben szerb, valamint újgörög anyag áttanulmányozására is. Míg szerb népdalfordításait folyamatosan számon tartotta a kutatás. Szerb népdalok és hősregék című kötete Újvidéken, 1986-ban reprint kiadásban is megjelent Székács ez irányú munkásságát kísérő-értékelő tanulmányokkal, és az újgörög nyelvből való, részben kiadott és részben kiadatlan tolmácsolások szintén meglelték feldolgozójukat (az ELTE Újgörög tanszékének munkatársa, Szabó Kálmán személyében), addig például az ismét előkerült emlékiratokból kibányászható adatok olvasóikra várnak. Szerencsére a Székács-hagyaték majdnem hiánytalanul maradt ránk, és az itt őrzött levelekből sok mindent megtudhatunk, ami a század első felében megjelentetett Székács-biográfiákból még természetszerűleg hiányzik. így volt például alkalmunk arra, hogy a későbbi nagy ellenfélnek, a költőként is ismert Karol Kuzmánynak két levelét közzétegyük, egy magyar és egy német nyelvűt, és ezekből fényt derítsünk Székács Józsefnek a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap körül végzett szerkesztői-szer- vezői tevékenységére. Ugyancsak a kéziratos hagyaték felhasználása segített abban, hogy az eddiginél hívebben rekonstruálhassuk Székács József irodalmi munkásságát az 1830-as években. Kitetszett, hogy Székácsot viszonylag szoros kapcsolatok fűzték a pesti szervek kulturális törekvéseinek egyik vezető egyéniségéhez, a szerkesztő Teodor Pavloviéhoz, és a pesti szerbek nem egy kulturális megmozdulását éppen Székács adta hírül - jóllehet álnéven - a magyar sajtóban. Már ekkor megkockáztathattuk azt a megjegyzést, hogy Székács törekedett a közvetítésre a kultúrák között, az éleződő és csakhamar ellenségessé fajuló nemzetiségi küzdelmek közepette is igyekezett megőrizni tárgyilagosságát, józanságát. S bár eleinte a Zay Károly által szorgalmazott uniós törekvés mellé állt, és a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjait megnyitotta e törekvések népszerűsítése előtt, csakhamar rádöbbent: a teológiai-dogmatikai kérdések mögött (ekkor is, itt is) a nemzetiségi kérdés kevéssé szerencsés megoldása rejlik. Nem bizonyulhat járható útnak a két protestáns egyház olyképpen történő egyesítése, hogy az a szlovákok ellenkezését semmibe véve halad a célja felé. Székács József drámai hangú és a majd 1848/49-ben tragikus testvérharccá fejlődő vitákat kommen-
