Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Fried István: Székács József arcképéhez
FRIED ISTVÁN: Székács József arcképéhez 79 táló „Merengések” című cikksorozatában számolt le a gyors magyarosodás és erőszakos magyarosítás ábrándjaival. És ennek az önkritikus hangvételű cikksorozatnak közlésével egy időben levelezett a szlovák evangélikusok vezető egyéniségével, Karol Kuzmány-nyal. Talán az eddigieknél jobban kellene számon tartanunk azt a tényt is, hogy a mai Deák téri egyházi épületben lakását egy emelet választotta el Ján Kollárétól, aki 1819-es hivatalba lépése óta törekedett az önálló pesti szlovák egyházközség kialakítására, és még az 1820-as esztendőkben is megelégedett volna (taktikából? első lépésként?) egy szlovák-magyar (közös) egyházközséggel a túlnyomó többségben lévő németajkúakkal szemben. Kollárnak ez a terve nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve, mégpedig különösen azután, hogy Székács 1837-től vele egy templomban, egy házban tevékenykedett. A magyarosodé Pest magyar értelmiségének (például Bajza Józsefnek) hathatós támogatását maga mögött érző Székács viszonya Kollárhoz messze nem bizonyult egyértelműnek. Például a Szerb népdalok és hősregék egy jegyzete szerint nagyra becsülte a népdalgyűjtő, a mitológus Kollárt, viszont semmiképpen nem értett egyet Kollár szláv rokonszenveivel, jóllehet ennek írásban akkor még nem adta kifejezését. S ha végiglapozzuk a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap számait, azt tapasztaljuk, hogy egyként közölt szlovákbarát és szlovákellenes cikket, Kollár magatartását bíráló és Kollár munkásságát méltató dolgozatokat, sőt fordításokat is Kollár műveiből. Igaz ugyan, hogy Székácsot egyházi foglalatosságai jórészt elvonták irodalmi tevékenységétől, pontosabban szólva: az 1840-es években csupán a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia keretein belül végzett költői és fordítói (klasszikafilológiai) munkát. Az a fajta kultúraközvetítés, amely az 1830-as esztendőkben oly becsessé tette publikációit, az 1840-es esztendőkben szinte kizárólag az egyházzal kapcsolatos érintkezésekre és kapcsolatokra korlátozódott. Töredék és kéziratos anyag maradt nagyszabású terve egy szláv költészeti antológiára, amelyben a Kollár gyűjtötte és 1834-35-ben Budán kiadta szlovák népdalok egyike-másika is helyet kapott volna. A szerb népdalok kötetének újrakiadásához is csak élete végén tért visz- sza, majdnem újratanulván az 1820-as esztendők végére jól elsajátított szerb nyelvet, és a kisímítgatott, modernizált, de végérvényes szövegbe még nem öntött kötet majd csak Székács halála után jelenhetett meg. Igaz, akkor a Gyulai Pál szerkesztette Olcsó Könyvtárban, tehát szélesebb nyilvánosságnak szánva. Mindezt azonban megelőzte az 1850-es esztendők csöndje, visszahúzódása, majd az egyházi autonómia védelme az önkényuralommal szemben. Amikor a pesti szerb kulturális egyesület Székácsra gondol, hogy leime Arany János Toldijának fordítását elkészítő Jovan Jovanovic Zmaj segítségére a szöveghűség ellenőrzésében, akkor Székács József nemet mond. Arra hivatkozik, hogy szerb nyelvismerete megkopott, nem érzi magát illetékesnek erre a feladatra. Nem tudjuk (nem tudhatjuk) egészen pontosan, hogy az 1848/49-es események, a szerb-magyar harcok keserves tapasztalatainak emléke sajgott-e föl Székácsban, nem érezvén magában elegendő lelkierőt a szerb szöveggel való foglalatosságra, vagy valóban annyit felejtett-e (hiszen az 1840-es esztendőkben valóban nem használta sem szóban, sem írásban a szerb nyelvet), hogy alkalmatlannak bizonyult a szerb és a magyar szöveg egybevetésére. Mindenesetre Arany János Toldija, megjelent szerbül, Székács közreműködése nélkül is. Annyit mégis jólesően vehetett tudomásul Székács, hogy az 1850-es esztendők szerb-magyar irodalmi közeledésének egyáltalában nem ritka alkalmaiban minduntalan fölmerült az ő neve, úttörőként és jeles fordítóként, tudományos munkákban sűrűn hivatkoztak a Szerb népdalok és hősregék valóban alapos-érdekes jegyzetanyagára, a szláv mitológi
