Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdasgsága. Pál apostol
72 VEÖREÖS IMRE: Az Újszövetség színgazdagsága várva a fiúságot”, Isten gyermekeinek üdváliapotát (23.v.). Mert megszabadulásunk, megmentetésünk „reménységre szól” (24.v.). Pált elsősorban az egyes ember, a gyülekezet és egyház ügye foglalkoztatja levelei ben. Érthető, hiszen az Istenhez való viszony, a hit mindenekelőtt a legszemélyesebb kérdés, amely ugyanakkor összekapcsol azokkal, akikkel együtt járunk, botladozunk és keresünk ezen az úton. Mégsem vádolhatjuk individualizmussal, szűk látókörű egy- háziassággal, amit jelez az olyan tágra nyíló ablak, egyetemes és kozmikus látóhatár, amelyet a fentebbi levélszakasza és a következő fejezetünk mutat. Hűség Izraelhez Az apostol életének legdrámaibb mozzanata következik, amely mellett meglehetősen felületesen és közönyösen megy el a keresztény teológusok sora. A Római levél 9-11. fejezete Pál személyes életkérdésén túl látomásszerű koncepcióját tartalmazza az emberiség és Isten viszonyának végső alakulásáról. Szaggatott mondatai elárulják, mi lyen mély sebek fakadnak fel benne. „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, lelkiismeretem tanúskodik meLlettein a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és állandó szívem fájdalma” (9,1-2). Inkább maga lenne „átok alatt, Krisztustól elszakítva” testvérei, test szerinti rokonai, a zsidók helyett (9,3). Az apostolt gyötri, hogy Izrael népének nagy része elutasította Krisztust. S a legnagyobb áldozatra is kész lenne: cserélne népével, a Krisztustól való eiszakítottságot is magára venné, ha ők Jézus Krisztusban való hitre jutnának. A kereszténnyé lett zsidó Pál tántoríthatatlanul szereti népét, mely őt megveti, üldözi Krisztus-hitéért, missziói munkájáért. Az apostol szívében mindvégig zsidó maradt, még ha korának zsidósága el is taszította. És mint zsidót gyötri, hogy népe nem fogadja el a Krisztusról szóló evangéliumot. Fáj neki Izrael elzárkózása, miközben az általa hirdetett evangélium a pogányok között, ha küzdelmesen is, de megy előre. Ez a saját belső fájdalma állítja eléje azt a kérdést, amellyel teológiai problémaként küzd e három fejezetben: hogyan egyeztethető össze a fentebbi helyzet Izrael választott nép voltával és Isten ígéreteivel? Pál fejtegetéseinek csak fő vonásait érinthetem. Az Ószövetség tanúsága szerint Isten a többi nép közül kiválasztotta Izraelt, nem értékéért, nagyságáért - hiszen mindig kis nép volt -, hanem szabad, szuverén kegyelemből, szeretetének megnyüatkozásaként, hogy tanúja legyen a pogányok között (5Móz 7,6-8;43,10). Isten visszavonta most Izraelnek adott ígéreteit? - kérdezi Pál. Nem - felel rá. Ezt egyrészt azzal támasztja alá, hogy „most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint”, mint Illés próféta idején (Róm 11,2-6). Pál itt a zsidókeresztényekre gondol, akik közé tartozik őmaga is. Másrészt felvázol egy történeti reménységet, melynek valóra válását pogánymissziói munkája is szolgálja: Izrael elzárkózásával a keresztény misszió a pogányok felé fordult, a pogány népek között Krisztusban hívő gyülekezetek alakultak. Ezek a pogányok tehát üdvösségüket közvetve Izrael lelki „megkeményedésének” köszönhetik. Ez azonban nem végleges helyzet. Az apostol isteni misztériumnak, titoknak mondja azt a látását, amely őt űzi, hajtja pogánymissziójában: „Izraelnek egy részét megkeményedés érte [mindaddig], amíg a pogány népek teljes számban be nem jutnak [az Egyházba], és így az egész Izrael üdvözölni fog” (11,25-26). A végső következtetést így vonja meg a pogányokból lett keresztények számára: a Krisztust elutasító zsidók „az evangéliumot tekintve ugyan [Isten] ellenségei a ti ja
