Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdasgsága. Pál apostol
VEÖREÖS IMRE: Az Újszövetség színgazdagsága 73 vatokra, de a kiválasztásukat tekintve kedvesek [Istennek] az ősatyákért. Mert Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok. Mert ahogyan egykor engedetlenek voltatok Isten iránt, de most - amazok engedetlensége következtében - irgalmasságot nyertetek, úgy ők is most engedetlenek lettek az irántatok tanúsított irgalmasság miatt, hogy ők is irgalmasságot nyerjenek” (11,28-31). Pál apostol Isten üdvterveként fogja fel azt, ami Krisztus és a róla szóló evangélium révén történt Izrael és a pogány népek életében. Az üdvterv láncszemei összekapcsolódnak: Izrael nagy részének Krisztustól való elzárkózása a pogányok hitre jutásához vezetett, hogy ennek nyomán az egész Izrael Krisztushoz találjon. Hatalmas gondolatmenetének két következtetése nagyon tanulságos a mai egyház számára is. Az egyik: Izrael népe történetileg a gyökér, amely hordozza a kereszténységet. Ezt a képet használja az apostol: az olajfa gyökere Izrael, ágai a kereszténység. „Nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged” (11,17-18). A másik: a zsidóság Krisztust elutasító állapotában sem szűnt meg Isten választott népe lenni. Pál szerint Istennek a fiatal kereszténység megszületése óta tulajdonképpen két népe van, mely azonban végső soron Isten tervében és irgalmában egybetartozik: a zsidóság és az egyház. A végső jövő felé mutató páli vízió kicsengése túlnő zsidók és keresztények kapcsolatán. Nem merném állítani, hogy ezt Pál végiggondolta, az egyháztörténet folyamán is kevesen merték megkockáztatni, én azonban ezekkel tartok: „Mert Isten mindenkit engedetlenségbe zárt egybe, hogy mindenkin könyörüljön” (11,32). A „mindenki” szó hatálya alól nincs kivétel, aminthogy Isten irgalmának sincs határa. Pál isteni misztériumként tekintett látomása - mely túlhaladja az elgondolhatót és elképzelhetőt - megvüágít egy rejtett, de számára bizonyos összefüggést a pogány- misszió és Izrael hitbeli jövője között, valamint elárulja missziójának egyik - vagy talán legfőbb? - rugóját. „Én mint a pogány népek apostola szolgálatomnak azzal szerzek dicsőséget, ha valamiképpen talán féltékennyé tehetem véreimet és néhányat üdvösségre juttatok közülük” (11,13-14. Kamer Károly fordítása). Az evangélium elsősorban a zsidóknak szól - vallja (Róm 1,16). De előbb, úgy látszik, a pogányok meg - határozott számának az egyházba kell jutnia (11,25-ben a „teljes szám”-nak van ilyen értelmezése is; de ha a szó szerinti jelentést, az „összességet” fogadjuk el, a következtetés nem változik). Az apostolt az (is) vezethette az evangélium lázas előrevitelében, hogy mielőbb üssön népének, Izraelnek az órája. A neves zsidó tudós, Schalom Ben Chorin, akinek minden törekvése, hogy Jézust, Pált és Máriát elfogadtassa a mai zsidósággal, s közelebb hozza egymáshoz a zsidókat és keresztényeket, ezeket mondja: Pált égő türelmetlenség hajtja, hogy az evangéliumot hirdesse, mert minél több pogányt megtérít, annál közelebb van Izrael megtérésének ideje. Érdekes összecsengés, hogy E. Käsemann, a többször is idézett kiváló írásmagyarázó hasonló eredményre jut: „Pál egész misszióját a közvetlenül küszöbön álló világvég várása határozta meg. [...] alig vonhatjuk ki magunkat az alól a benyomás alól, hogy itt lázálmot üldöz egy megszállott. Ezt a benyomást megerősíti, ha a Róm 11,13 és következő versekbe foglalt célt és reménységet világosan körvonalazva nézzük. Pál szilárdan meg van győződve, hogy Izráel megtér, ha a pogányok összeségét megnyeri Krisztusnak. [...] Az apostol missziója roppant kerülő út Izráel üdvéhez”. Az a vívódás, amelyet Pál, a hű zsidó, a Római levél e három fejezetében végigküzd, nemcsak személyes tragikuma, hanem a keresztény teológia kinyújtott keze is a zsidóság felé.
