Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989

1989 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdasgsága. Pál apostol

VEÖREÖS IMRE: Az Újszövetség színgazdagsága

71

üldözés, éhezés vagy mezítelenség, veszedelem vagy fegyver” (Róm 8,35). De a hívők nincsenek kiszolgáltatva. Mert bármi ér, semmi nem „fog elszakítani minket a Krisztus szeretetétől” (Róm 8,35).

A sátánról alig beszél Pál. Az említett istenellenes hatalmak feje, de hitvilágában nem esik rá hangsúly. Isten uralmának végső kiteljesedésekor az „ellenségek” között nem is szerepel, mint fentebb láttuk. Pál nem veszi át teológiájában a sátánnak hatalmas ellen-istenné formált alakját, amely alapjában idegen a Szentírástól. Ez a tény figyelmeztethet bennünket, hogy megkérdőjelezhető némely kegyességi típus gyakorlata, amikor a megszemélyesített sátán állandó emlegetésével nemcsak elidegenítik a keresztény hithez közeledő mai embert, hanem Isten egyedüli hatalmával és dicsőségével szembenálló dualista hitvilágot építenek fel, mintha két ura, jó és gonosz, lenne a létnek, a mindenségnek, az emberiségnek. (Ahogyan a perzsa vallás tanította.)

Nem fejezhetjük be ezt a részletet, hogy a csak darabjaiban érintett egész diadalmas páli vallomást ide ne iktassuk: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38- 39).

Isten gyermekeinek, a Jézus Krisztusban hívőknek jelenlegi helyzete azonban a vázolt szabadság ellenére alapjában véve ugyanúgy szenvedésnek van kitéve, mint minden emberi sors. Az után a szakasz után, melyben az apostol a félelemmel szemben a gyermeki bizalmas hit „Atyánk!” megszólító kiáltását helyezi szívünkre-ajkunkra, nyomban a jelenvaló élet szenvedéseire tér, mint amely jellemzője a mai világkorszaknak: „Mert azt tartom, hogy a jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd nyilvánvaló lesz rajtunk” (Róm 8,18). Az apostol távol van olyan rajongó gondolkodástól, mely a hívők számára torz mesterkéltséggel örvendező átéléssé akarja tenni az emberi létet. A legvilágosabban mutatja ezt, hogy nem veszi ki őket az egész világ gyötrelméből: Róm 8,19-23.

Ennek a megrázó szakasznak több irányú a jelentősége az apostol teológiai gondolkozásában. Sorsközösségbe kapcsolódik a mindenség, a természet vüága az emberrel A „teremtett világ” itt az embervilágot és az állati, növényi, sőt élettelen világot jelenti; átfog minden létezőt. Az egész világ közös sorsa a hiábavalóság. Isten vetette a cél nélkül folytonosan ismétlődő születés és elmúlás hatalma alá. A miért és hogyan titkát nem feszegeti Pál, noha nyilvánvaló, hogy számára a bűneset elbeszélése elegendő magyarázat. De a hangsúly itt nem ezen van, hanem a kérlelhetetlen, egyetemes tényen. A teremtett világ állapota azonban nem reménytelen. Pál hozzákapcsolja Isten gyermekeinek jövendő örök sorsához, az isteni lét szabadságában való részesedéshez: „maga a teremtett világ is fel fog szabadulni a múlandóság szolgaságából az Isten gyermekei dicsőségének szabadságára” (21.v.). A mi mai gondolkozásunk nem léphet tovább egy új, örök természet, csodálatos mindenség megfestéséhez, amelyet feltámadt, szenvedést, halált nem ismerő emberek népesítenek be. De ilyen képzelgésnél többet ér, amit hiszünk: az örökkévalóság létállapotáról közelebbit nem mondhatunk, de vall- hatjuk, hogy a múlandóság, hiábavalóság tragikus sorsától megszabadít a végső jövő.

Az egész világ és az emberi sors mai állapotából az apostol szinte kihallja az egyetemes sóhajt, észleli a vajúdást (22.v.). Nem kivétel alóla a keresztény ember sem: „még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban,