Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Bízik László: A pluralizmus nyíló kapujában
BÍZIK LÁSZLÓ: A pluralizmus nyíló kapujábai 59 sem tűrték tovább a monolitizmust. De hol vagyok én már ettől? Milyen messze hátrafelé! Miközben az Egyház a világ világgá-válását segítette elő. amit H. Cox a „politika szentségtelenítésének” (desacration) nevez, ha nem is nagykorúvá (Bonhoeffer), de legalábbis kamasszá téve a világot, én közben infantilis módon megmaradtam autoritások és nagyokosok csecsszopójának. Legföljebb hozzászólhattam, de bele nem, ahogyan egy lelkészünk írja. Most aztán csodálkozom, ha semmi nem jut eszembe, mikor azt hiszem, beleszólni is lehetne. Úgy kell nekem. Hej, azok a jó illatos Aií.ro.v fazekak! Igaz, hogy nyakunkon ültek azok a rusnya egyiptomiak, s ráadásul közülük kontraszelektíven gyakran a legostobább és a hatalom arroganciáját fitogtató gyávák dirigáltak, de legalább tudható volt, mit kell csinálni ahhoz, hogy megfeleljek. S most aztán, hogy a megnyomorító, de másrészt bizonyos biztonságot is adó tisztességtelenségeivel együtt is legalább áttekinthető vegyület bomlásnak indult, már azt sem tudom pontosan, hogy mi ellen vagyok. A monolitikus megközöttségektől való szabadulás után egyre több a választási lehetőség, csakhogy ez ijesztő, félelmetes és dezorientálttá tesz (Fromm: The Fear of Freedom, 1942). Hej, azok a jó kis egyértelmű egyiptomi tömegkommunikációs eszközök! Mondjuk, az ember olvasta az „Egyiptomi Nemzet”-et, vagy az „Egyiptomi Elet” című egyházi hetilapot, mindig kétségmentesen tudhatta, hogy mit kell tudni s hogy miről nem szabad tudni ahhoz, hogy up to date legyen. De aztán jöttek azok a fránya szamizdatok s már kezdtem zavarba jönni, hogy a Beszélőt, a Demokratát vagy a Hírmondót lapozzam-e titokban. Ma, két ok miatt, már semmit se veszek. Az egyik az, hogy már nem három, de harminc lapot kellene megvennem. A másik az, hogy nincs rá pénzem. Hej, azok a jó kis fekete-fehér egyiptomi TV-híradók! Mindig közölték, hogy ki ad ta át megbízólev elét a fáraónak és hogy ki utazott el (!) ünnepélyes keretek között búcsúztatva, büszke elvtársaktól, vagy elégedett auguroktól kísérve. Még gyanús kíváncsiságomat is kielégítette*, amikor bejelentették, hogy a Piramiskivitelező Vállalat Tutenkámon Monarchista Brigádja már megint túlteljesítette a tervet. Ma ellenben már két ok miatt sem nézek Híradót. Az egyik az, hogy a sok csatorna Híradója között úgysem tudnék választani, másrészt pedig vagy egy éve be is döglött a készülék. S ugyanígy vagyok, nyakig, az információs túltápláltságban, ha arra gondolok, hány gyűlésre, tüntetésre, találkozóra, fórumra, demonstrációra, alakulógyűlésre kellene elmennem s hány valamit kellene aláírnom. S mivel kékcédulásan egyszerre úgysem tudnék több helyen jelen lenni, inkább maradok a Szent István körúton töprengeni, hogy milyen jó volt az, amikor pár éve még évente legalább egyszer átmentem enyéimmel Erdélybe, de amióta világútlevelem van s vidáman mehetnék a Fidzsi Szigetekre (régi vágyam), megint csak maradok szentistvánon, többek között, mert a lenti utazási iroda kínálatából még akkor sem tudnék választani, ha lenne legalább egy vasam (hát még ha kemény!). Szerencsére azonban nincs. Úgysincs mostanában ennél izgalmasabb hely! „A helyzet, az jó, de nem reménytelen” (Szörényi Levente) Az egyház, a reformáció minden ez irányú hozzájárulása ellenére azért az tisztességes, ha bevalljuk: a pluralizmus mégiscsak a szekularizáció gyermeke. Hiszen a társa
