Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Kulturális figyelő
86 KULTURÁLIS FIGYELŐ ma is India sok száz milliónyi lakójának lelkét, képzeletét, jellemét viaszként alakítja. Gandhi önéletrajzából, Rabindranath Tagore műveiből a hindu ember lelkisége világosodott meg az ősi eposzokkal egybehangzóan. Gandhi pedagógiája külön is foglalkoztatja; modern technikai világunk ártalmainak ellensúlyozására keresi nála a jövőbe mutató ösztönzéseket. S levonja a segítő tanulságokat a nagyvárosok félelmetes megduzzadása közepette. Gandhi erkölcsi törvénye, az erőszakmentesség, mely saját szavai szerint „minden élet iránti jóakaratot”, „tiszta szeretetet” jelent, a szerző egész gondolkodására rányomja bélyegét. Egyik legizgalmasabb tanulmánya John Milton művéről, az Elveszett Paradicsomról szól. „Börtönnaplónak” indul beszámolója, annyira taposómalomnak érezte kezdetben a XVII. századi költői mű fordítását. De ahogyan szaporodtak a végeláthatatlan sorok, „azon kapom magam — írja —, hogy egyre jobban átforrósul a szívem, egyre nagyobb szeretettel, sőt szenvedéllyel rovom a sorokat”. Mert felfedezte, hogy Milton intellektuális vallási világa, az eposz szerkezetét, mondanivalóját megszabó antropomorf istenfelfogás állandóan feszültségben van az alatta kanyargó „feneketlen mély érzelmi örvénnyel”. Elbűvölik Milton természeti képei is: „ő a világ legnagyobb buko- likus költője”. Dosztojevszkij egyik elbeszélése már kamaszkorában beépült álmaiba. Később ezt a felfedezést teszi: „Dosztojevszkij alakjai már egyszeri olvasásra olyan ismerősünkké válnak, akik végigkísérik életünket. Eléggé tapintatlanul akármikor ránk nyitják az ajtót, amikor a legnagyobb munkában sür- günk, letelepednek a fotelba, és végtelen vallomásokban mesélik életük legintimebb részleteit.” Sok személy közülük ellenszenves, sőt undorító. „Mégis — bármily paradox a szó — szeretjük őket. Hiszen jellegzetes vonásaik, sőt bűneik, gazságaik is mint lehetőség bennünk fészkelnek.” Nyíltan képviselik a mindnyájunkban rejlő emberi önzést. Szívdobogva olvassa a szerzőnek ezeket a sorait, aki valaha beleremegett már Dosztojevszkij mélységeibe. Nem számolhatok be a kötet minden alakjáról. II. Rákóczi Ferenc, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Babits, Radnóti egytől egyig azokban a hatásokban világosodnak meg előttünk, amelyeket Jánosy István tőlük az élete során élménysze- rűen kapott, s amelyeket nemegyszer epizódszerűen is megörökít. Hasonló személyességgel szól a folklórról, Kodály Zoltán és az ógörög zenei-esztétikai nevelés kapcsolatáról. A hazai olvasóközönségre merőben újszerűén hat, amit három fejezetben, közel 100 oldalon a második világháború utáni és a legújabb amerikai költészetről mond el, saját fordításaival illusztrálva. A szegények igazságáért perelnek verseikben, kínosan takargatott élettitkokat tárnak fel az önvallomás-költészetben, a nagyvárosi gépvilág üvöltést vált ki belőlük, hátborzongató és visszataszító istenlátomást írnak le, meghökkentő istenmagasztalást fejeznek ki a végső emberi nyomorúság képeivel. Többen közülük az elmezavar peremére, sőt kellős közepébe kerülnek. A lélek mélyrétegeit próbálják feltárni kábítószeres extázis segítségével, de csupán a Semmihez érkeznek el. Sérült lelkek idegenül vergődnek a magányban. Az egyik legnevesebb, Berryman, bár kóros lelki folyamata szükségszerűen vezetett oda, hogy a jeges Mississippibe vetette magát, „mégis hazatalál” —, ahogyan Jánosy írja Berryman verséről, mely a mártírhalált halt Polykar- posz (második századi szmirnai püspök) hitvallására utal: „36 évig szolgáltam Neki és ő sose bántott, / Hogy átkoznám meg Királyomat, aki megváltott! / — és a János-tanítvány vállalta a tűz- halált. / Tégy engem is elfogadhatóvá Idők végezetén / ama fokon, amelyre Te előreléptetsz.” „A lélek állapotainak végsőkig pontos megfigyelése és leltározása — talán
