Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Donáth László: Hűség – emlékezés – együttélés. Mai zsidó szépirodalmi művek
76 DONÁTH LÁSZLÓ: ZSIDÓ SZÉPIRODALMI MÜVEK minden törzsi istennél is, amelyeknek parancsára az emberek marcangolják egymást, nagy eszmék mögé bújva, vérre és aranyra szomjasan. Eleázár éppúgy elvesztette hitét atyái Istenében, mint Josephus. Éppúgy kilátástalannak tartja a nemzet függetlenségéért folyó harcot, mint a hadvezér kegyence. De ő hű maradt. S mi más lenne ez az irracionális hűség, mint a szeretet. Az öreg zsidó úgy hal meg, mint egykor mestere, Jézus. Titus kezdettől fogva tudja, hogy ez a zsidó nem lesz hajlandó az önkéntes engedelmességre, miképp az a másik. Keresztre feszítteti. S csak ez csillapíthatja a hatalom örökös nyugtalanságát. A véres színjáték felszabadítóan hat. „Az erőszaknak különleges hatalma van, hogy letörje tehetetlenségünk bilincseit. A hatalom kezében erős és jótékony gyógyszer a vér.” A nap „a kis zsidó értelmetlen önfeláldozását” követően kisüt. Megnyugodnak a rómaiak, s folytatódhat a harc. Sven Delblanc műve annak a trilógiának a harmadik része, melynek első két kötete — Heréitek, Speranza — már megjelent magyarul. Az ember létének végső kérdéseit felvető történeti allegória — leginkább Michel Tour- nier regényeivel rokonítható — továbbgondolásra méltó tűnődés hűségről, hitről, hatalomról. Stanislaw Benski novelláinak hősei varsói zsidók, a holocaust túlélői. Többségükben annak a szociális otthonnak a lakói, melynek az író a vezetője: 1922-ben szintén Varsóban született, szülei, testvére éppúgy áldozatul estek a náci népirtásnak, mint az otthonlakók szerettei. Benski nemcsak megérti a gondjaira bízottakat, s nemcsak együttérez velük, hanem egy közülük. Hősei az emlékezés rabjai. Chaim is, aki soha senkihez nem szól. Együtt kel fel a nappal, s az orvos szerint bizonyítottan beteg s kontaktusképtelen, de környezete szentként tiszteli, mert közelében meggyógyulnak a beteg gyermekek. Leon is, aki a háború után visszaérkezve Varsóba nem találja a házat, ahol lakott, de azt az életet sem, amelyet élhetne. Sem a prostituált, sem a pszichiáter nem képes emlékeitől megszabadítani őt, folytonosan menekül, s békességre már csak az ivásban lel. És Helena asszony is, aki haldokolva meséli el az írónak, mi is történt vele rejtőzködése száznegyvenharmadik napján a megszállt város egyik házának padlásszobájában valahol Nyugat-Európában. Ezek az emberek élnek ugyan, de csak azért, hogy emlékezzenek. Szülőkre, szerelmekre, barátokra, Varsó egykori zsidó városrészére, kapualjakra, boltokra, csilingelő villamosra — mindarra, amiből mára semmi sem maradt. Valamennyien sérültek, s képtelenek arra, hogy beilleszkedjenek az új életbe. Az embertelenség mindvégig megsebesített életűekké tette őket. Az otthon visszavételezi az egykori gettó zárt világát. A közös sors szünteti meg a távolságtartást a haszid és az ateista, a polgári és a proletár származású zsidó között. A megannyi feszültséget, külső-belső kínt békévé oldja az emlékezés és a jövőtlen, de csakazértis vállalt élet. Nem az a kérdés, hogy lehet-e élni a holocaust után — mondhatnánk: lehet, hogy nem lehet, de kell —, hanem az, hogy miképp. Benski szerint: emlékezve. S nemcsak azért, mintha hőseinek nem lenne más választása, inkább azért, hogy az áldozatok emlékezése figyelmeztessen mindarra, ami történt. A gyorsan felejteni nem rest tetteseket éppúgy, mint a bűnösök közt cinkossá lett némákat. „Hűvösen objektív riportjai” azok számára is elgondolkodtatok, akik évtizedekkel a szörnyűségek után születtek: az igazi, a teljes igazságszolgáltatás máig nem történt meg. S lehet bármily emberséges a szociális otthon, gettó az,
