Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988

1988 / 1. szám - Donáth László: Hűség – emlékezés – együttélés. Mai zsidó szépirodalmi művek

DONÁTH LÁSZLÓ: ZSIDÓ SZÉPIRODALMI MÜVEK

77

ha a benne lakó, a szorongó, gyászoló, megnyomorított életű a falakon kívül csak közönyre, gőgös elhárításra lel a bűnbánat valódi gesztusai helyett. (A cádik dédunokája. Európa Kiadó, 1986.)

A kitűnő izráeli író, Amosz Oz regénye (Miháél, Miháél. Európa Kiadó, 1985) az ötvenes években játszódik, nem sokkal a harmadik nemzetalapítás után. Főszereplője nem a címben szereplő Miháél, hanem ennek felesége, Hánná, aki miközben naplószerűen elmeséli szerelmük és házasságuk első éveinek történetét, hazáját s annak egyszerű népét hozza testmeleg közelségbe.

Hánná bölcsész, a héber egyetemen szeret bele a geológus Miháélbe. Rövid ismeretség után összeházasodnak. Hamarosan megszületik Jáir, s ettől fogva Hánná élete megváltozik. Abbahagyja tanulmányait, később óvodai tevékenységét is. Otthon marad, gyermekét neveli, s vezeti a háztartást. De legfőképp ábrándozik s álmodozik. Heterogám a kapcsolat férje és közte. Nemcsak az őket felnevelő család más; a vágyaik, az, amit az élettől várnak, válik az évek során egyre reménytelenebbül összeegyeztethetővé. „A férjem és én olyanok vagyunk, mint két idegen, akik véletlenül egymás után jöttek ki az orvosi rendelőből, ahol mindketten valamilyen fizikai kellemetlenséggel járó kezelésben részesültek; mindketten zavarban vannak. Egymás gondolataiban olvasnak, kínos, zavarba ejtő közelséget éreznek, fáradtan keresik a megfelelő hangot, amellyel szóba elegyedhetnének.”

E vajúdó egymáskeresésben Hánná hol a betegségbe menekül, hol lánysága irodalmi emlékeibe. Kevés emberrel van igazi, beszédes kapcsolata, s ezek is sorra megszakadnak: Jórámot, a szigorúan vallásos családból származó, verselgető diákot éppúgy elveszíti, mint idősödő, européer gondolkodású középosztálybeli barátját, Kádismán urat; meghal a háziorvosa, s annak az óvodának a vezetőnője is, ahol dolgozott; legjobb barátnője férjével együtt hosszabb időre külföldre távozik, s még az öreg perzsa zöldségeskereskedő is elköltözik. Miközben Miháél egyre feljebb kerül az egyetemi szamárlétrán, s kialakítja a maga értelmiségi-nyárspolgári életformáját, Hánná számára már csak az álmok maradnak. Igazában csak ezekben azonos önmagával. Ébren úgy érzi, feleségként, anyaként, bölcsészként egyaránt megbukott. Szeretteit nem tudja boldoggá tenni, csak szolgálni. Mikor férjét öleli, nem magát adja neki, csak használja annak testét, enyhítni tömény egzisztenciális kielégítetlenségét. De mégsem bergmani nőalak ő, s nem is „izráeli Bovaryné”, ahogy a fülszöveg állítja. Oz Hánná létének kínjaiban, megoldatlanságában Izráel nagy gondját ábrázolja: a palesztinokkal való együttélést. A regény eseménytörténeti szintjén is előkerül ez a kérdés (Miháél részt vesz az 56-os háborúban), de ennél jelentősebb az álombéli reflexió. Hánná álmainak rendszeresen visszatérő szereplője az a két — az álmokban immár felnőtt — arab kisfiú, Hálil és Áziz, akikkel gyermekként együtt játszott, s akik az álmokban különböző terrorakciókat követnek el. Hánná álmában nemcsak megérti őket, de olyannyira együttérez velük, hogy akcióik sikerét kívánva, még magát is boldogan odaadja nekik.

Oz a regényt 1967-ben a hatnapos háború után írta. A palesztinok elül- dözése és menekülttáborokba kényszerítése miatti bűntudatot fogalmazná meg? Meglehet. De legalábbis arra a veszélyes helyzetre kívánta figyelmeztetni népét, amit Hánná egyik belső monológjában férjének így ír le: „Az események már nem kavarnak fel, nem tudnak hatni rám. Megadtam magam. (.. .) Nem tartok veled. Ketten vagyunk, nem együtt.”