Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Donáth László: Hűség – emlékezés – együttélés. Mai zsidó szépirodalmi művek
DONÁTH LÁSZLÓ Hűség - emlékezés - együttélés Mai zsidó szépirodalmi művek Sven Delblanc kisregénye (Jeruzsálem éjszakája. Európa Kiadó, 1986) a várost ostromló Titus táborában játszódik Kr. u. 70-ben. Philemon, a hadvezér görög házi filozófusa beszéli el mecénásának, mi is történt abban a néhány órában, míg a napfogyatkozás miatt sötétség borult a városra, szünetet szabva a harcnak. A sötétség ostromlóból és ostromlottból egyaránt rémületet vált ki. Csak Philemon őrzi meg hidegvérét, aki tudja, mi miért történt. Ésszerű magyarázata azonban a hatalom birtokosának szorongásával szemben erőtlennek bizonyul. Babonás lenne Titus is, mint katonái többsége? Lehet. De valószínűbb, hogy attól tart, az általa befolyásolhatatlan természeti jelenség megakadályozza a serege feletti feltétlen rendelkezésben. Hamarosan föltűnik másik kegyence, Josephus Flavius, a hazáját, Istenét elhagyó, s a békét és jólétet ígérő birodalom eszméjével fölcserélő történetíró is. Josephusban az író a mindenekelőtt létéért aggódó, s így bármi megalkuvásra kész írástudó örök nyomorúságát ábrázolja, aki sohasem képes tökéletesen megszabadulni elfojtott emlékezete és álmai bűntudatot keltő rémképeitől. Ezért titokban vagy ideológizálva azzal áltatja magát, hogy még leghitványabb hazugsága is azok javát szolgálja, akikhez hűtlen lett. A regény főalakja azonban Eleázár, az öreg zsidó, aki a sötétség leple alatt kimenekült a városból, az éhezést nem bírván elviselni tovább, római kézre adta magát. Egykor apját keresve-követve Jézus tanítványává lett. Szerette a mestert, és hitt neki. Bizalmát nem is halála rendítette meg, hanem az, hogy nem tért vissza, s hagyta, hogy legkedvesebb tanítványai meghamisítsák a rájuk bízott szellemi örökséget. „Mert az az igazság, hogy a társaság szolgasorba döntötte a nőket, és meghamisította mesterünk tanítását a szerétéiről. Pedig a nők kísérték a keresztúton, miközben a testvérek Galileába menekültek. Pedig a nők találták üresen a sírt, hogy azután hírül adják a mester feltámadását. Az az igazság, hogy a nők tanúságtétele nélkül sose jött volna létre a keresztény közösség.” A háború kitörése előtt a hitét és közösségét vesztett Eleázár különleges, merész tettre szánja el magát. Egyik éjszaka belopakodik a Szentek szentjébe, hogy — ha van — meglássa az Istent. S nemcsak látja, hallja is: „Én vagyok. Én az vagyok, aki van: senki más. Te, ember, az vagy, aki volf és lesz, de aki soha nincs. Csupán én vagyok az örök lét.” Eleázár látta az Istent, de látása nem adott sem hitet, sem vigasztalást. Csak arra jött rá, hogy Isten, aki van, elképzelhetetlenül nagyobb, mint Izráel Istene, s nagyobb