Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Hans Heinrich Schmid: A megmagyarázhatatlan szenvedés
46 H. H. SCHMID: A MEGMAGYARÁZHATATLAN SZENVEDÉS Ott van pl. az Ószövetségben a Prédikátor könyve. Egy bibliai könyv esetében tulajdonképpen meglepő, ahogyan ez kezdődik: „Minden hiábavalóság!” (1,2 és köv. versek.) Hogyan jutott a szerző ilyen véleményre a világról? Akárhová tekint, csak azt látja, hogy magából a világból semmiféle értelem le nem vezethető, még vagy éppen a világban levő megmagyarázhatatlan szenvedésre vonatkozólag sem. „Sok mindent láttam hiábavaló életemben: van olyan igaz ember, aki elvész, pedig igaz, és van olyan bűnös, aki sokáig él, pedig gonosz.” (Préd 7,15) Tudja ugyan, hogy Isten tartja kezében a világot, és azt is tudja, hogy mindennek rendelt ideje és helye van (3,1 és köv. versek). Mégis mi történik: az embernek nincs betekintése ebbe a rendbe, nem látja át, ezért megy úgy át a világon, mint a világtalan. Hogyan viselkedjék tehát az ember? A felelet Préd 5,18—20-ban van. Élvezze az ember azt, amit Isten a lábai elé vetett, és ne kérdezősködjék azon túlmenően. Ennyi az, ami az ember számára marad. Nemegyszer megbélyegezték már emiatt a Prédikátort, hogy szkeptikus, aki a rezignáció hálójába esett. Lehet valami igazság ebben az értelmezésben. Éppúgy érthetjük azonban ezt a könyvet úgy is, mint a megelégedettség megragadó könyvét. Az ember elégedjék meg azzal, ami osztályrészül jut neki, mint ajándék és követelmény, és utasítson el minden kísértést, hogy önmagát kis világterem- tőnek képzelje. A kérdés azonban újra csak nem hagy nyugton, tovább kerget. Nézzük csak a 73. zsoltárt. Kiindulási kérdései neki is hasonlóan hangzanak. Szinte kísértésbe esik, hogy a bűnösök oldalára álljon. De ez árulás lenne Istennel szemben (15. v.). Nem tagadja a gonoszok szerencséjét, de úgy tekinti, mint álmot, látszatot, mint ami nem tulajdonképpeni élet (20. v.). Majd hirtelen a halál ötlik szemébe: „és végül dicsőségbe fogadsz” (24. v.). És itt jelentkezik az a gondolat, hogy a halál nem az utolsó szó, nem az, ami az embert definiálja. Az a gondolat szólal meg, hogy talán mégsem mondható ki a végső ítélet az ember felett magatartása és sorsa alapján ebben az életben, hanem abban egy másik fórumnak is mondanivalója van. Más szavakkal: az a gondolat jelentkezik itt, hogy lehet, Isten igazsága e világban rejtve vfan, egyidejűleg azonban jelentkezik az a hit is, hogy mégis létezik egy pont, ahol ez az igazság nyilvánvalóvá lesz: „végül dicsőségedbe fogadsz”. Egy másik íráshelyen ez már explicit kifejtést nyer: Mai 3,13—18. Most, ebben a világban, el van rejtve az igazság, mert az élet értelmének kérdése határba ütközik. De el fog jönni az idő, ígéri ez az ige, amikor a most rejtett igazság nyilvánvalóvá lesz, és érvényesül az ígéret: „De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak” (3,20). Ha a valóság végső értelme és a teljes igazság csak a jövőben lesz nyilvánvaló, akkor ennek pontosan megfelel az, amit egy korabeli, Ószövetségen kívüli szöveg mond: „Ó, boldog, aki azokban a napokban élhet!” Egyidejűleg azonban felmerül a kérdés, mi lesz a már elhunytakkal. A felelet erre a kérdésre a halottak feltámadásába vetett növekvő remény, amelyről Dán 12,1b—4 szól. A feltámadás itt és az ehhez csatlakozó késő judaista irodalomban mindig ítéletre való feltámadást jelent — vagy szívesebben mondom így: az igazság nyilvánvalóvá léteiére történő feltámadást. A holtak feltámadásakor az iga
