Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 1. szám - Hans Heinrich Schmid: A megmagyarázhatatlan szenvedés
H. H. SCHMID: A MEGMAGYARÁZHATATLAN SZENVEDÉS 47 zaknak igazságot szolgáltatnak, azaz ott lesz nyilvánvaló, hogy fáradozásuk az igazságért a végső fórum előtt nem bizonyult hiábavalónak, mivel Isten végső célja e világgal éppen az igazság. Ennek a jövővárásnak és feltámadásreménynek azonban alapvető félreértése lenne, ha benne csak a jövővel vagy akár egy jobb túlvilággal való vigasztalást látnánk —, különösen, ha összekapcsolnánk vele a marxista valláskritika érvelését: ezzel a vigasztalással csak a világban levő igazságtalanságokat rögzítenénk örök időkre. Az igazság pont fordítva van. Ennek a jövővárásnak legfőbb serkentő ereje és iránya abban van, hogy az embereket arra indítja, szálljanak síkra e világi életükben a jogért és igazságért, azért, hogy a világnak értelmet adjanak, még akkor is, ha fáradozásuk ismételten akadályokba ütközik, célját nem vagy csak részben éri el, sőt akkor is, ha az igazság érdekében kifejtett erőfeszítésük számukra hátránnyal jár, vagy vereséget szenvednek. Az igazság jövőbeli győzelmének várása így éppen nem akadályozza az igazság jelenbeli valósulását, hanem a legnagyobb mértékben elősegíti. Alapvetően jellemző az Ószövetség gondolkodására, hogy Isten és a világ között éles fogalmi különbséget tesz. Ez a mi összefüggésünkre is érvényes. Nem lehetséges a világról direkt Istenre következtetni ugyanúgy, ahogy lehetetlen a világ értelmét magából a világból megállapítani. A világ világ, és nem Isten, és a világhoz tartozik a gonoszság, igazságtalanság, a bűn és a szenvedés. Isten élesen különbözik ettől. Ő az, aki mindennek dacára a világ elé az igazság és üdvösség célját tűzi ki, és emellett kitart, és az az ember áll Isten oldalán, akit e világ visszataszító jelenségei nem tudnak kétségbeesésbe sodorni, hanem kitart útján Isten céljába vetett bizodalommal. Mindeddig az Ószövetség útját jártuk. Eljutottunk azonban arra a pontra, ahol nekem mint keresztény teológusnak mégis egy pillantást kell vetnem az Újszövetségre. Tudniillik éppen ezen a ponton ad az Újszövetség új szempontokat. Hiszen a legrégibb keresztény hagyományokhoz tartozik az az utalás, hogy Jézus szenvedett, meghalt és feltámadott. Mi következik ebből a mi témánkra vonatkozólag? A szenvedéstörténet elmondja, hogy éppen Jézus, aki legkevésbé érdemelt szenvedést és halált, szenvedett és igazságtalan halállal halt meg. A húsvéti történetek pedig arról tesznek bizonyságot, hogy ugyanez a Jézus feltámadt a halálból. A Jézus feltámadásáról szóló hitvallás értelmét nem az dönti el, vajon elképzelhető-e, hogy Jézus valamikép felment a mennybe, hanem az, hogy mit jelentett az akkori időkben a „halottak közül való feltámadás”. Röviden szólva: a feltámadás jelentősége abban van, hogy az igazság nyilvánvalóvá válik. Ez pedig azt jelenti: hús- vétkor a keresztény gyülekezet megtapasztalta, hogy Jézust Isten maga igazolta, útját az igazság útjának ismerte el. Mit is cselekedett ez a Jézus? Síkraszállt az igazságért és a szenvedés ellen. Olyan értelemben is tette ezt, hogy amikor a szenvedést és keresztet magára vette, a világ igazságtalanságának egy darabját hordozta. Nem a maga bűnéért halt meg, hanem mások bűne miatt és mások bűnéért. Ezzel a világ igazságtalanságát nem egyszerűen átugrotta, hanem példamutatóan demonstrálta, hogy ahol az igazságtalanságot nem igazságtalansággal viszonozzák, hanem elviselik, ott van jelen Isten igazsága. Ezért mondotta boldognak a szegényeket, szenvedőket, gyászolókat és az üldözötteket. Ezért adott parancsot az ellenség szeretetére, amely nem torolja meg igazságtalansággal az igazságtalanságot. Ezért mondja, hogy aki meg akarja nyerni az életét, aki a maga igazát kergeti, elveszti az életét, és viszont végső esetben még az is megnyeri az életet, aki
