Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 műsorozatnak előkészítése; a címében is a balatoni otthonhoz kapcsolódó Saj- kodi esték kötete; a fiatalkorban elkezdett Irgalom folytatása és a fokozódó betegség közben kiküzdött bevégzése. S a szinte mindvégig jelentkező további tervek, melyek megvalósítására már nem kerülhetett sor. Akaratlan önportrévá válnak ezek a levelek. Egy túl érzékeny lélek vibrál előttünk, akinek éles és igaz az önismerete. Sikerek láncolata húzódik végig ezeken az éveken, de ezt elnyomja az író lelkében a sokszor jogos keserűség a kritikusok támadása, színre kerülő, napvilágot látó művei várható fogadtatásának bizonytalansága miatt. Hogy nem fantomok ellen hadakozott magában, azt a vele foglalkozó kritikai irodalom ismerői tudják; vitatott helyzetével tisztában nem levő olvasóknak pedig elég egy nemrégen megjelent könyv címére utalnom: A Németh László-per —, amely lám még halála után is tart. Tréfának mondja, de komolyan érzi: „én vagyok a fordított Laokoon-csoport. Ott három embert szorongatott egy kígyó, itt egy embert három. Az életem azért volt lehetséges, mert a három szorítás közt nem volt koordináció, hol az irodalmi baj szorított, hol a családi, hol az egészségem állt a leggyengébben. Nos, most az egészségem az egyetlen, amely aránylag meglepően jól bírja még mindig” (1963). A három szorítás érzete alatt sem hagyja abba az erőfeszítést írói munkája végzéséért. Az őnportré megrendítő vonása ez a „mégis”: vergődő, de meg- akadályozhatatlan új és új nekilendülés. „Én fiatal koromban is szívesebben dolgoztam úgy, ahogy Bachról írja egy életírója, az általános értetlenség közt Istennek írva a zenét s előre belenyugodva, hogy azt el fogják felejteni, ahogy egy századra el is felejtették. S ha nálam hit s tehetség jóval kevesebb is, ezt a misztikus egybeolvadást a világgal a művészeten át: én is próbálgathatom.” A „szívesebben” szó nyilván túlzás, mert éppen az „elfelejtés” mindig bántotta, de ez mit sem változtat az élettényen. Életének értelme az írás volt. Nem öncélként, hanem sejtjeibe szorult nevelői, tanítói szándékból: „pedagógusként fogtam fel az életemet”. A pedagógus ösztön megnyilatkozik abban is, hogy a levelekben tapintatosan, vissza^ fogottan, de nagyon konkréten adja ta- nácsait, biztatását, erősítését Magdáék- nak sorsuk küzdelmeihez, s különös lelkesedéssel Magda kanadai tanári pályájához. írói alkotásain pedig ezekben a késői években is végigvonul, amit már fiatalon sokak botránkozására kimondott, a nemzet tanításának vágya. S éppen írói munkáját fenyegeti a tulajdonképpeni „kígyó”, betegsége fokozódása. Készül ugyan a visszavonulás idejére. Szeretné azt — egyik korai levele szerint — „a legszebbnek tartott dolgok, zene, könyvek, fák, virágok közt eltölteni”. Később, állapotának egy rosszabb óráján: „épp az élet vesztette el értelmét s most meg kell próbálni, elég későn, valami új értelmet találni neki”. Tanulgatja a „gerontológiai leckét”: „mégis tartalmas, szép életet alakítani ki, amelyből másnak is jut egy kis sugárzásféle, a belső harmónia fölöslegéből”. Az önportré az utolsó levélíró esztendő egyik utolsó levelében teljesedik ki: „az életem annyira az Írásra volt összpontosítva; most, hogy kiesik, nem tudok semmilyen érdemleges foglalkozást sem találni”. Németh Magda, a levelek válogatója „Apám levelei elé” címen írt okos bevezetésében megvilágítja a sajkodi háttért, a levelek másfél évtizedét és irodalomtörténeti jelentőségét. Kiemeli, hogy szépen érzékeltetik Németh Lászlónak családja iránti szeretetét, aggodalmát, segítőkészségét. Ennek számtalan jelét idézhetnénk hazai családtagjaival kapcsolatban is. Szomorúságában mély hálával jegyez fel minden szere- tetnyilvánulást, segítést, harmonikus
