Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Kulturális figyelő
88 KULTURÁLIS FIGYELŐ lenebbé, erősebbé lett, s Magda betölt- hette az író hátralevő életében az any- nyira nélkülözött társ szerepét. Távozásuk után két hónappal már előrevetül ez a lehetőség. Magda az író Iszony című regényére térhetett ki apjának írt levelében, s Németh László így válaszol: „Szép, hogy Nelli történetében Nelli és az apja viszonya ragadt meg. Amikor írtam ('42-ben) még kicsinyek voltatok — de később, amikor mellettem voltál, sokszor éreztem két összehangolt embernek azt a csöndes összetartozását. De hisz Nelli és az apja sem voltak a nap nagy részében együtt; egyikük benn tevékenykedett a ház körül, a másik kinn járta a határt s mégis megvolt köztük a kapcsolat. Nem állhat fönn ez a viszony a kilométerek ezrein át is? Most, amikor Nelli járja a határt s az apja ül odahaza?” Valóban ez történt: a messziről érkező levelek, a múltjukból felbukkanó közös emlékek, a távolit megidéző fényképek, a későbbi nyaranként hazalátogatások, külföldi találkozások révén Magda kísérő alkonyi sugár lett Németh László életében. Mindjárt az első levelekben elénk tűnik Sajkod, a tihanyi félsziget elején a Csúcs-hegy lábánál fekvő kis település, széles kilátással a Balatonra. Magdáék távozásuk előtt két évvel szereztek ott telket, kis ház is került rá. Németh László a levelek írásakor már hipertóniabetegségben szenved. „Nagyon jó volna, ha Sajkodon tölthetném el életem utolsó felvonását; ott minden fa a te szorgalmadra, terveidre emlékeztetne — írja 1957 januárjában —, s minden elültetett fával, fölhúzott kerítésdarabbal mintha neked adhatnék valami ajándékot.” Sajkodról ment azután a legtöbb levél Kanadába, egy ideig Indiába. Nehezen fűthető szobácska, füstölgő kályha, évekig csak petróleum- lámpa lobogása ellenére telenként, mostoha körülmények között is minél több időt próbál ott tölteni, mert ebben a csendben tud legjobban dolgozni. Különösen a tavaszi és őszi, de a nyári és téli levelek is kifogyhatatlanok a táj szépségének festői leírásában. Gyönyörködik a virágzó gyümölcsfákban; ősszel „minden levél másképp tolja el színét a zöldtől az infravörös felé, a Balaton meg nyeli és tükrözi az édes sárga fényt, amelyből főleg a magamfajta elnyűtt szívbe érve — tisztuló rezignáció lesz.” „Nagyon szép itt télen is; ... a befagyott Balaton, a hegyek barnával és zölddel tarkázott fehérsége mindig öröm a szemnek.” A természethez ragaszkodó ember, a kert szerelmese ujjong a látvány és a keze alatt bontakozó növényzet felett. Visszatérő panasz főként a nyarakra vonatkozik. Barátokra mindig vágyott, de mások túl sokan keresték fel, s a család társasági élete is rányomódik. Hogy nem vonta ki magát, ez az emberek iránti tapintat győzelme lehetett. Hosszabb-rövidebb budapesti tartózkodásai során írt leveleiben is egy csendes kis otthon vágya sír, melyben csak rövid ideig lehetett része a Kékgolyó utcában. A vérnyomásmérőt a beszélgetések is ugrasztották. Sajkodi napi beosztása egészségi állapota szerint alakult — az egész napi munkától néhány órányira zsugorodva. Jellemző volt rá, hogy egy napon belül is terv szerint váltogatta elfoglaltságait: alkotó írás, könyvek olvasása, háztartási és kerti munka, séta, zenehallgatás (!), levélírás és az adódó kiadói feladatok. A változatosság szellemi frissítő, és vérnyomásának is használt. Olvasmányainak bősége fiatalkori kifogyhatatlan tájékozódási igényének késői vetülete. Ironikusan kezdi mondatát „olvasgatásáról”, de találó vallomásban végződik: ..A célom voltaképpen csak az, hogy hernyó módra beszőjem magam — s ebben a beszövöttségben élvezzem azt a tulajdonságomat, amely a legtöbb örömöt szerezte az életben: az örök diákságot.” Sajkodon — és közben Pesten is — készülő munkáiról pontos tudósítást kapunk a levelekből: drámák, tanulmányok, esszék, cikkek; könyvei új megjelenésének, a gyűjteményes élet
