Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Hozzászólás az evangélikus gimnázium ügyéhez (Dóka Zoltán)
DÓKA ZOLTÁN: AZ EVANGÉLIKUS GIMNÁZIUM ÜGYE 81 teink aktív tagjai, alakuljon országos tanácsadó testület, amely állandóan figyelemmel kíséri a gimnázium működését főként szakmai szempontból. Nem lehet egész egyházunk tartós támogatására számítani, ha csak pénzt várnak tőle, de az ügy irányításába nincs beleszólása! 2. A pénzügyi háttér kialakításánál is nélkülözhetetlen a pontos és részletes tájékoztatás. Csak az ad szívesen, aki tudja, mire költik a pénzét. A gimnázium anyagi fenntartását nem lehet hosszú távon külső segélyekre alapozni. Egész egyházunknak fel kell nőnie az iskolatartás anyagi felelősségtudatához. Ez azonban nem megy máról holnapra. Ez a tudat az egyházi iskolák államosítása óta eltelt 40 év során kihalt a gyülekezetekben, illetve a fiatalabb nemzedéknek nem is volt soha egyházi iskolaélménye. Meggyőződésem, hogy egyházunkban potenciálisan még ma is, akár két gimnáziumra is van anyagi erő. Ennek mozgósítása, összefogása azonban csak úgy lehetséges, ha maga a gimnázium bizonyítja szükséges és áldásos voltát. Törekedni kell arra, hogy a gyülekezeti támogatás egyre nagyobb mértékben költségvetési tételként szerepeljen a gyülekezetek háztartásában, mert a személyi felajánlás mindig bizonytalanabb. Jelentősen nőne egyházunk és benne a gimnázium anyagi stabilitása, ha egy független reformbizottság átvizsgálná egyházunk egész pénzgazdálkodását és javaslatokat tenne a kevésbé fontos vagy szükségtelen kiadások csökkentésére, illetve megszüntetésére annak érdekében, hogy a valóban létfontosságú ügyek, intézmények nagyobb támogatást kaphassanak. Természetesen egy ilyen pénzügyi reformnak is a nyilvánosság előtt kellene történnie, hogy a jelenlegi pénzügyi bizalmatlanság megszűnjék egyházunkban. 3. Országos gimnáziumot kell kiformálnunk! Ez nem jelentheti csupán azt, hogy egy van belőle, vagy hogy az egész ország evangélikussága támogatja. Az „országos” jelző csak akkor lesz igaz, ha a gimnáziumnak elsősorban a diákokon keresztül lesz aktív, eleven kapcsolata az ország evangélikus népével. Ezért a felvételnél a képességvizsgálat és az aktív egyházi kapcsolat keretein belül országos arányosságra is törekedni kell. Ugyanakkor háttérbe kell szorítani a „fasori nosztalgiát”, amely csak egy viszonylag kis csoportnak jelent emlékező élményt. Nem a régi Fasort kell „felmelegíteni”, hanem valamennyi régi evangélikus gimnáziumunk maradandó, máig ható értékeit kell számba venni és a kritikai kontinuitás jegyében egy merőben új gimnázium új szellemiségébe beleépíteni. Az új arculat két nélkülözhetetlen vonása legyen a világos evangéliumi kötődés és a kor színvonalán levő és maradó tudományosság. Az országos jelleget illetően, de nevelési szempontból is súlyos hibának tartom, ha — mint hírlik — a diákotthon esetleg csak egy évvel később indulna. Ez mindenképpen csökkentené a vidéki tanulók számát és persze a vidékiektől várható anyagi támogatást is. Ha ennyire bizonytalan a diáikotthon együttes indulása, sőt ha igaz az az újabban hallható hír is, hogy csereépület hiányában kérdésessé vált magának a fasori épületnek a kellő időben való rendelkezésre bocsátása is, akkor meggondolandónak tartom, nem kellene-e az új evangélikus gimnázium és diákotthon vidéki elhelyezésének lehetőségéről tájékozódnunk (pl. Aszódon). Helyesen hangsúlyozza Zászkaliczky Péter a Lelkipásztorban, hogy a hitoktató személyének kiválasztása kulcskérdése lesz az evangélikus gimnáziumnak. Magam ugyanilyen kulcskérdésnek tartom a diákotthon vezetőjé-
