Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Bodrog Miklós: „Macbeth öli az álmot”. Mélységeink üzenete
66 BODROG MIKLÓS: „MACBETH ÖLI AZ ÁLMOT” retten hajlamainak, emócióinak feldolgozása (vő.: „Láthatatlan árnyékunk”, Diakonia, 1982. I.). Ezért az aránylag könnyen érthető kompenzáló álmok jó része ennek szükségességére akar rádöbbenteni, éspedig annál drasztikusabban, minél jobban elrugaszkodott a tudat a valóságtól, például minél hamisabb az énképe. Vegyünk egy konkrét esetet! Egy tizennyolc éves, két évvel korábban élményszerűen megtért ifjú, aki naponta háromszor olvassa a Bibliát s másokat is igyekszik megtéríteni, ám olykor mintha összetévesztené a missziót az agresszióval, azt álmodja, hogy az iskolája udvarán halomra géppuskázza sok társát, majd ráeszmél tettére, kétségbeesett zokogással borul a gépfegyverre, s erre ébred iszonyú érzéssel, reszketve. A pszichológus szükségszerű kérdéseire elmondja: A halomra lőttek többsége voltaképpen diáklány, noha ő fiúgimnáziumba jár; osztálytársai elnevezték „életunt szerzetesinek, s nem akarják megérteni, hogy ő például nem adhatja oda lemásolásra a matekdolgozatát, mert ezzel csalásban lenne bűnrészes, és egyáltalán nem udvarol, mert az csak kísértésbe visz; de ő megbocsát gúnyolóinak, nem haragszik rájuk. További szavaiból a szakember előtt szorongásos, becsvágyó, túlérzékeny, perfekcionista, öngyötrőén és önámítóan tökéletességet hajszoló személyiség rajzolódik ki, aki részint anyja, részint bizonyos lelki vezetők hatására ambícióját nem mindig a legszerencsésebb módon fektette buzgólkodásba. „Fiók apostol” voltát igencsak elhitte magának, túl szép lett az „önarcképe”. Most aztán az álom egészen más oldaláról mutatja be önmagának: Ez is te vagy, pajtás! Add össze ezt azzal, aminek képzeled magad, s a valóság valahol félúton lesz a kettő között! Arra is élesen rávilágított álma, hogy iskolatársaival szemben mennyi lenyelt, megemésztetlen düh halmozódott föl benne, a lányokkal kapcsolatban pedig az, hogy a magára erőltetett „tudni sem akarok róluk” magatartással mit sikerült elérnie. (A lélekgyógyász szakszerű kérdésére, hogy mi jut eszébe a „lövés” szóról, csak kínos habozás után nyögi ki: „Erkölcstelen fiúk így is nevezik bizonyos dicstelen ténykedésüket.”) Mi következik ebből? Semmiképp sem az ellenkező véglet, hanem az, hogy józanabb kegyességre törekedjék, főleg több szerénységre. Így enyhítheti kiadós egyensúlyhiányát. Koravén életfelfogásán is változtathatna; nem egészséges jelenség, ha egy diák a társaiban „életunt szerzetes’” benyomását kelti. (A fiú hajlamos volt a Bibliából a tiltó parancsokat emelni ki, aminek keserves élettörténeti okai kerültek napvilágra. Ezek földolgozása sem volt könnyű.) Egyébként: az álom pszichénk természeti jelensége, semmi gondja arra, hogy tessék nekünk. Olyan modorban kommunikál, amilyenre rászolgáltunk, illetve rászorulunk. Ugyanakkor mintha az emberiség felhalmozódott tapasztalatainak tárháza volna: azt dobja felszínre, amire az adott helyzetben éppen szükségünk van — néha emberfölöttinek látszó bölcsességgel. Nem egy lelkész-pszichológus szerző (Sanford, Gyökössy, Hark) nevezi az álmot Isten elfelejtett nyelvének. A kompenzáláson belül az idézett álom — és sok más is — reduktív jellegű: redukál (= visszavezet) a normális emberi mértékre. Mintha ez esetben azt mondaná: Vedd észre, mi van túlbuzgóságod mögött! („Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.”) Emellett feltűnően jellemző, hogy a Jób könyvéből idézett szakaszban az egyetlen konkrét bűn a kevélység, aminek spirituális formája a „leghívőbbeket” fenyegeti a legrafiináltabban, általában pedig a legmerevebben gondolkozó, bármilyen ideoilógiájú vagy hitű farizeusokat. Nem is csoda, hogy sokszor közülük kerülnek ki a mélylélektan és az
