Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Szalay Mária: Kiszolgáltatottságban. Találkozás határhelyzetben élőkkel
SZALAY MÁRIA: KISZOLGÁLTATOTTSÁGBAN 53 lalkozók is, és vannak, akik annyira reményvesztetté váltak, egyedül maradtak, hogy meg is kísérelik. A beszámolók szerint fordulópontot jelentett a továbbélés vállalásában a magába fordultság, a belső magány feloldása, és az emberi lét érték voltára való rádöbbenés. A számukra fontos, ép személlyel való találkozás élménye a döntő. Ebben a sérülten, betegen is értékesnek ítéltségüket, az elfogadottságukat vagy megtagadottságukat tapasztalhatják meg. De nagyon jelentős a személyi miliő szeretetteljes, emberi odafordulása is. Növeli az önérték- tudatot, a megtapasztalt szeretet felkelti a viszonzás vágyát, aktivitásra serkent, segíti a trauma feldolgozását, tehát az egyéni élet megvalósítása felé fordít. A rehabilitációban a pszichológiai alapprobléma a közösségbe való újrabe- illeszkedés. Ez az egyéni igények érvényesítését, ugyanakkor a környezeti normákhoz való aktív alkalmazkodást jelenti. Fontos a rokkant ember személyisége, mert belső lehetőségei alapján figyel fel a társadalom által felkí- náitakra, és jut el a továbbélés rá jellemző szintjére. Ebben megvalósíthatja igényei és aktivitása egyensúlyát, de szélsőséges esetben passzívan környezetére is hagyatkozhat. Ilyen értelemben vannak tehát, akik „megtartják”, elszenvedik az életet, eltűrik a törődést, és vannak, akiknek már fontos a lét, ezért azon fáradoznak, hogy a gondoskodó környezet jóindulatú magatartását megtartsák. De vannak, s ez már rehabilitációs szint, akik vállalják, és állapotuknak megfelelően alakítják sorsukat, sőt olyanok is vannak, akik életében sorsfordulóvá lesz a tragikus esemény, s azután, a korábbiakból nem valószínűsíthető módon, sokszínűbb, teljesebb életet élnek. Sok példa bizonyítja, hogy a krízishelyzet fejleszthet, érlelhet, ha megbirkózunk vele, de ha ez nem sikerül, megrekedünk a fejlődésben. A rokkantsorsok sokfélék és mindig egyéniek. Ez néhány mondatból is kiderülhet, ha szóhoz juttatjuk, és őszinte érdeklődéssel hallgatjuk őket. Sz. S. 52 éves, egyszerű ember, két évvel a balesete után, melyben jobb karját, jobb lábát és bal lábfejét vesztette el, mondta a következőket: „ . .. Nem érek rá magammal foglalkozni. Régi álmom valósul meg. Fiatal koromban rózsalugast ígértem a feleségemnek, amikor új házba költöztünk, de eddig nem kerültem hozzá. Jöttek a gyerekek, sokat kellett dolgozni. Most megcsinálom.” — Ez az ember életérzését, sorsához való viszonyát nem sokkal a baleset után, indirekt módon igy fogalmazta meg: „ . .. A kerten belül valami kellemetlen helyzet lehet, míg kint az élet nyugodtan folyik tovább. De ezek a kerítések lehullanak, és akik visszakerülnek az életbe, azok mindent ígérő virágokat kapnak, mert szeretet van a szívükben...” T. L. életérzése egészen más. 32 évesen, 14 évvel a két lábát követelő baleset után nyilatkozik így: ,,... olyan ez az egész, mintha állna az idő, csak a fellegek vonulnak, és a víz mossa egyhangúan a partokat, szünet nélkül . ..” E. Gy. 45 éves volt, amikor sorsát megismertem. Akkor 19 év telt már el a balesete óta, mely miatt először mindkét karját és egyik lábát, évekkel később a másik lábát is amputálni kellett. Sok minden belefért rokkant életébe. Folyamatosan dolgozott, megnősült, családja lett, majd elhagyták. Önálló, önellátó, önfenntartó életet folytatott azután is. Mindent megtanult, ami állapotában elképzelhető, hogy teljesítményével bámulatba ejtse az embereket, s legalább csodálatukat szerezze meg kárpótlásul a személyes kapcsolatok helyett.
