Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Szalay Mária: Kiszolgáltatottságban. Találkozás határhelyzetben élőkkel
54 SZALAY MÁRIA: KISZOLGÁLTATOTTSÁGBAN Ahhoz, hogy inaktív, izolált helyzetéből a beteg, vagy sérült kimozduljon, és igent mondjon az életre, szüksége van a másik emberre, akinek van ideje, figyel rá, vele érez, vele gondolkodik, aki elfogadja, és ezzel önelfogadásra indítja. Pszichológiai szempontból tehát fel kell oldani a magányát, és kapcsolatot kell tartani vele. A társadalmi gondoskodás mellett ehhez személyhez szóló személyes odafordulás szükséges. Ez embert és nem csak szakembert igénylő feladat. A szakember munkáját kiegészíti a rokkant számára fontos „másik”, a társ, a szülő, esetleg a gyermek, a „hozzá”-tartozó, a „környezet”, amely visszafogadja és megtartja. Csak így szűnik, meg kiszolgáltatottsága, csak így képes vállalni az-életet akkor is, ha tudja, hogy. az be-? látható időn belül véget ér. De milyenek vagyunk mi mint hozzátartozók? —. Hányán vannak közülünk, akiket zavar a torzult vagy béna test látása, hányán hoznánk akár komoly anyagi áldozatot is, csak hogy szabaduljunk gondjainktól, és hányán nem tudunk szembesülni esetleges sorsunkkal? — A hozzátartozók reakciója is sokféle, csak szélsőségeseket említek. Előfordult már, hogy a feleség kilopta a férjét a kórházból, hogy otthon ápolja, de az is megtörtént, hogy rokkanttá vált lányától az anya megtagadta segítségét, haza sem vitte azt hangoztatva, hogy egészséges fiatalt adott az államnak, ha az tönkretette, gondoskodjon róla. Ha az emberi személyiség személyes kapcsolatokban bontakozik ki, akkor a segítő kapcsolat alkalmas arra, hogy a megrokkant egyént továbbsegítse élettervében. Mind többen döbbennek rá és ismerik el a személyközpontú megközelítés előnyeit a rehabilitációban is. Olyan lehetőség ez, amellyel a közös célért szakember és hozzátartozó egyaránt dolgozhat. A szakember képzettségéből adódóan többféleképpen, célzottabban teheti a dolgát, de szaktudásával egyenrangúan fontos, sőt néha fontosabb is saját személyisége, segítő embertárs volta. Segítő embertárssá lenni, ez a szerepe a hozzátartozónak is. A megrokkant egyén kiszolgáltatottságát ugyanis mindig a visszafogadó környezet személyes kapcsolatai szüntetik meg. Kérdés viszont, hogyan válhatunk alkalmassá erre az egyébként egyetemes keresztény feladatra, amely a felebaráti szeretet parancsából következik. Rogers, aki szinte egész életében a személyközpontú kommunikáció gyógyító hatásának gondolatával és gyakorlatával foglalkozott, azt tartja, hogy az érett, egészséges személyiségű ember, ha fejlett empátiás készsége van, ha képes a másik feltétel nélküli elfogadására, és közléseiben, megnyilvánulásaiban őszinte, hiteles, akkor alkalmas arra, hogy a bajba jutottaknak pszichésen, emberileg segítségére legyen. Eszerint tehát ahhoz, hogy hatékonyak legyünk környezetünkben, közös világunkban, először önmagunkkal kell igényeseknek lennünk, komolyan kell vennünk, hogy a helyes önszeretet a felebaráti szeretet mértéke. Érzékennyé kell válnunk a másik közléseire, emberi létét tekintve értékként kell tudnunk tisztelni és támogatni hibái ellenére is, és tudnunk kell békességet, biztonságot sugározni minden helyzetben. Ez az alap a gyakorlat százszínűségéhez. A konkrét teendőket ugyanis mindig a szeretet diktálja. Akkor is, ha csak humanitárius feladatnak tartjuk a megrokkant egyén emberhez méltó további sorsának megszervezését. A nyitott szív és a személyes figyélem a fontos. Megtanít arra, hogy jól tudjunk adni és elfogadni. Ez a gyakorlat tesz valóban segítő embertárssá, a szó igazi értelmében felebaráttá.
