Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Szalay Mária: Kiszolgáltatottságban. Találkozás határhelyzetben élőkkel
52 SZALAY MÁRIA: KISZOLGÁLTATOTTSÁGBAN ködővé vált embernek éppúgy, mint akinek valamelyik végtagját amputálták, a testi torzulásból és a funkcióvesztésből adódó károsodások mellett el kellett szenvednie a baleset, műtét vagy betegség közvetlen élményét is, és meg kell élnie a következményes károsodások hatásait is. Minden trauma az egész embert érinti. A mozgáskorlátozottság például beszűkíti az életteret, megnyirbálja a kapcsolatokat, korlátozza a tevékenységek körét, s mert az ember ügyetlenebb lett, több időt és energiát kell fordítania önmagára, a korábban rutinszerű, hétköznapi önellátásra is. De a maradandó károsodást okozó trauma az egyén önmagával való viszonyát is érinti. Megrendül önbizalma, önbecsülése, önértéktudata, elégtelennek érzi magát ahhoz, hogy a számára fenyegetővé vált, esetleg ellenségesnek tűnő világban további sorsát kézben tartsa. Tény, hogy a sérült nem tudja életét ott folytatni, ahol az a trauma elszenvedésekor megszakadt. Kialakult állapotát kellene elfogadnia új alaphelyzetként a további életalakításhoz, s akkor valószínűleg alkalmas lenne a szakmai rehabilitációra, és képes lenne a munkavállalásra is. Igaz ugyan, hogy a rehabilitáció korai szakaszából legtöbbször kimarad a pszichés vonatkozások feldolgozása, mégis a szakemberek sokféle szempontból foglalkoznak a sérülttel. Vizsgálják a traumával kapcsolatos élményeket, reakciókat, a végleges károsodással való szembesülést, a rokkantság elfogadásának, majd a gyógyulásnak, újrabeilleszkedésnek menetét, a különböző terápiák hatékonyságát és még sok egyebet. Peterson fázisokat különített el a súlyos sérültek traumafeldolgozásában. Azt találta, hogy a kezdeti kon- fúziós állapotot sokk követi, majd a helyzet visszautasítása, depresszió, harag, és csak ezután kezdődik meg a trauma reális értékelésén és az állapot elfogadásán alapuló gyógyulás. A fázisokon belüli reakciók sokfélék, egyéniek. A feldolgozás belső pszichés munkája a személyiségre jellemző. Függ a korábbi életviteltől, érettségtől, akadályleküzdési technikától, de befolyásolja a környezet, a közfelfogás, a társadalom értékítélete is. Kultúránkban például igen nagy értéket tulajdonítanak az attraktivitásnak, ezért nehezebb megbékélni mindenfajta látható rokkantsággal. Gyakran okoz lehan- goltságot, vált ki depressziót annak a tudatosulása, hogy a veszteség végleges. Az erre adott reakciósor hasonlít a halállal szembesülőkével. Ügy tűnik, a továbbélő „meggyászolja” kiesett funkcióit, elvesztett testrészeit. Vajon megkönnyíthető-e a sérült belső munkája, s ha igen, ki és hogyan segíthet benne? — E kérdések kapcsán saját vizsgálódásaimból, tapasztalataimból idézek. A súlyos baleseti sérültek semmiben nem egységesek annyira, mint a magány elutasításában. 93%-ban nyilatkoztak így. Az élettel való elégedettség tekintetében, de az aktivitást és passzivitást illetően is két jól elkülöníthető csoportot képeztek a vizsgálat résztvevői. Elégedett volt az élettel 37%, elégedetlen, küszködő 40%. Sorsalakításában aktívan részt kívánt venni 52%, elváró, másokra hagyatkozó volt 47%. Mindebből arra lehet következtetni, hogy az ember társas igénye annyira fontos, hogy még a kreatív alkotó alap- szükségletét is megelőzve jelentkezik. Erre utal a trauma utáni első reakciók érzelmileg ambivalens sokfélesége is. Volt sérült, aki halálát várta csendben, és „megtiltotta”, hogy feleségét értesítsék a történtekről; volt, aki jajveszé- kelt, az anyját hívta; és volt, aki agresszívan szitkozódott, fenyegetőzött, követelte, hogy mentsék meg, mert meg akar fizetni annak a „gazembernek”, aki miatt rokkant sorsra jutott. De vannak öngyilkossági gondolatokkal fog
