Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Nyikolaj Bergyajev: A szabadság
30 NYIKOLAJ BERGYAJEV: A SZABADSÁG volt jellemző, Szent Ágoston a szabadság értelmezésének szempontjából kedvezőtlen hatással volt a katolicizmusra. Szentesítette az eretnekek üldözését és halálbüntetését. Az Evangélium szavai, „Ismerjétek meg az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz benneteket” a második, a Krisztusban való szabadságra vonatkoznak. Amikor azt mondjuk, hogy az embernek meg kell szabadulnia alacsonyabb rendű ösztöneitől, a szenvedélyek hatalmától, és ki kell törnie önmaga és a környező világ rabságából, a második szabadságról beszélünk. A szellem szabadságának legnagyobb teljesítménye a második szabadság körében valósul meg. Az első Ádám szabadsága és a második Ádám Krisztusban való szabadsága két különböző szabadság. Az Igazság szabaddá teszi az embert, de az embernek magának kell elfogadnia az Igazságot, az Igazságra senkit nem lehet erőszakkal kényszeríteni. Krisztus megteremti az ember számára a végső szabadságot, de az ember magától kell Krisztust elfogadja. „Te az ember szabad szeretetére áhítoztál, arra, hogy tőled elbűvölve és lebilincselve szabadon kövessen.” (A Nagy Inkvizitor szavai) Krisztus ily módon való szabad elfogadásában áll a keresztény ember minden méltósága, a hit gyakorlásának értelme, ami tulajdonképpen a szabadság gyakorlása. Az emberi méltóság, az emberi hit méltósága kétféle szabadság elfogadását feltételezi: a jó és a rossz szabadságának, valamint a jóban, az Igazság kiválasztásában, az Igazságban való szabadság elfogadását. A szabadságot nem lehet a jóval, az Igazsággal, a tökéletessel azonosítani. A szabadságnak sajátos természete van, a szabadság az szabadság, és nem a jó. A szabadság mindenféle azonosítása a jóval és a tökéletessel már a szabadság tagadása, a kényszer és erőszak útjának elfogadása. A kényszerített jó már nem a jó, az egyetlen jó pedig feltételezi a rosszra való szabadságot is. Ebben áll a szabadság tragédiája, s ezt Dosztojevszkij a legvégsőkig feltárta. Ebben rejlik a kereszténység titka is. Tragikus dialektika tárul fel előttünk. A jó nem lehet kényszerített, a jóra nem lehet kényszeríteni. A jóra való szabadság feltételezi a rosszra való szabadságot is. A rosszra való szabadság pedig magának a szabadságnak a megsemmisítéséhez, a rossz szükségességéhez vezet. A rosszra való szabadság elvetése és a jóra való szabadság kizárólagosságának megerősítése szintén a szabadság tagadásához, a jó szükségszerűvé válásához vezet. De a szükségszerűen jó már nem a jó, mivel a jó szabadságot feltételez. A szabadság e tragikus problémája kínozta a keresztény tudatot kezdettől fogva. Ide vezethető visz- sza Szent Ágoston vitája a pelagianizmussal, a szabadság és kegyelem kapcsolatának tana, a janzenizmus kiváltotta viták, Luthernek Szent Ágoston predesztinációtana felé hajlása és Kálvin szinte mindennemű szabadságot tagadó tanai. A keresztény tudatot két rémlátomás, a rosszra való szabadság és a kényszerített jó fenyegetése nyomasztotta. A szabadságot mindig vagy a benne felszabaduló rossz, vagy a jóra való kényszer semmisítette meg. Az inkvizíció máglyái szolgálnak szörnyű bizonyságul a szabadság tragédiájáról, s arról, hogy ennek megoldása milyen nehézséget jelent még a Krisztustól megvilágosult keresztény tudat számára is. Az első szabadság, a jó választásának szabadsága, a hitben való szabadság tagadása a predesztináció tanához vezet. Az Igazság elvezet saját magához a szabadság közreműködése nélkül is. A katolicizmust kísértette a szabadság, hajlott a szabadságnak, a hit és a lelkiismeret szabadságának tagadására, az Igazságra és a jóra való kényszerítésre. A pravoszlávia számára ez nem jelentett ilyen nagy kísértést, de a szabadság Igazsága itt sem volt még teljesen feltárva.
