Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Nyikolaj Bergyajev: A szabadság
NYIKÖLAJ BERGYAJEV: A SZABADSÁG 31 Ugyanis nemcsak Igazságban való szabadság, hanem szabadságban való Igazság is létezik. És nem abban rejlik-e a szabadság örök problémájának megoldása, hogy Krisztus nemcsak a szabadságot adó Igazság, hanem a szabadságról szóló Igazság, a szabad Igazság, maga a szabadság, a szabad szeretet. Itt a szabadság értelmezésébe formális és materiális momentumok kapcsolódnak. Akik az Igazságot és az Igazságban való szabadságot már ismerik, az első szabadságot mint formálisát hajlamosak elutasítani. A második szabadságot pedig materiális, az Igazságra irányuló szabadságként értelmezik. A keresztény tudat látszólag elutasítja a formális hozzáállást, a lelkiismeret és a hit szabadságának mint az ember formális jogának védelmezését. A kereszténység ismeri a szabadító Igazságot. Ez az Igazság egyedülálló, nem tűr meg maga mellett más igazságokat, nem tűri meg a hazugságot. De nincs-e ebben a látszólag kifogástalan gondolatmenetben valami ellentmondás? Nos, az ellentmondás abban a feltételezésben van, hogy a lel'kiismeret, a hit, a jó és a rossz szabadságát csak formális oldalról lehet védelmezni. A kereszténység szabadsága nem formális, hanem materiális Igazság. Krisztus Igazsága magának a szabadságnak az Igazsága. A kereszténység a szabadság vallása. A kereszténység lényege megköveteli a hit, a lelkiismeret szabadságának, és nemcsak a második, de az első szabadságnak az elfogadását is. A kereszténység a tragédia és a szükségszerűség leküzdése. Krisztus kegyelme a szabadság, amelyet nem semmisít meg sem a rossz (ez az első szabadságra jellemző), sem a jó kényszerítettsége (ez a második szabadság sajátja). A kereszténység tulajdonképpen a szabad szeretet, aminek kegyelmében az Isteni és emberi szabadság egyesül. A krisztusi Igazság más fényben mutatja az első szabadságot is, alátámasztja azt, mint az Igazság elválaszthatatlan részét. Az emberi szellem és lelkiismeret szabadsága beletartozik a keresztény Igazság fogalmába. Mindezt teljességében nem tárta fel a régi keresztény tudat, a katolikus tudat a legkevésbé. Dosztojevszkij hatalmas lépést tesz ennek az Igazságnak a feltárásában. Dosztojevszkij megmutatja annak módját, hogy az ember annak a Jónak a szabad választásával járó útra térjen, amely a végső emberi szabadság megadására hivatott. De ez az út a sötétségen, végtelen mélységeken, a meg- hasonláson, a tragédián keresztül vezet. Nem egyenes vonalú, és nem egyenletes út ez. Bolyong rajta az ember, s közben látomások kísértik, csalóka fény csábítja még sötétebb helyek felé. Hosszú út ez, tele fordulókkal. A megpróbáltatások útja ez, kísérleti út: a jó és a rossz megtapasztalásán alapuló megismerés útja. Megrövidíteni vagy megkönnyíteni csak az ember szabadságának korlátozásával vagy elvételével lehetne. De kellenek-e, értékesek-e Isten előtt azok, akik nem a szabadság, nem a rossz megismert pusztító erejének megtapasztalásával jutnak el Hozzá? S nem a szabad ember viszontszeretete utáni isteni vágyban van-e a világ és a történelem egész folyamának az értelme? De az ember nem viszonozza ilyen készségesen az isteni szereíetet. Először meg kell tapasztalnia a szeretet csalódásait és kudarcait múlandó és szeretetre nem méitó dolgokkal szemben. Isten által az embernek ezen az úton adott kegyelem nem kényszerítő, hanem segítő kegyelem. És ahányszor a keresztény világ megkísérelte ennek a kegyelemnek az erejét a hatalom és kényszerítés eszközeként használni, mindannyiszor nem keresztényi, sőt nem krisztusi útra tért. Dosztojevszkij hihetetlen ki
