Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Czine Mihály: A jugoszláviai magyar irodalomról
14 CZINE MIHÁLY: A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR IRODALOM tos ahhoz, amit a csehszlovákiai magyar irodaiamban Fábry Zoltán a „vox humana” mértékébe foglalt, a romániai magyar irodalomban pedig Kós Károly transzilvánizmusa, illetve Gaál Gábor romániaiság igénye jelentett. Szerkesztőként Szenteleky az önálló vajdasági irodalom felnevelése mellett hidat kívánt építeni a magyar és szerbhorvát kultúra s a magyar kisebbségek szellemi és művészi törekvései között. S összegyűjteni minden értéket, ahogy a gazda minden kalászt kalangyába gyűjt. A Kalangya 1932-től 1944 júniusáig jelent meg. A megkapaszkodás fényét jelentette. Az irodalmi élet mozgatója lett, a kisebbség kulturális életének a számontartója, s a magyar—szerb—horvát kapcsolat építője. Figyelte az európai áramokat, s teret adott a Vajdaság minden irodalmi értékének. A Kalangyához Borsodi Lajos, Börcsök Erzsébet, Bencz Boldizsár, Csuka János, Csuka Zoltán, Dudás Kálmán, DraSkóczy Ede, Fekete Lajos, Farkas Gejza, Herceg János, Kende Ferenc, Kristály István, Kiss Vilmos, Majtényi Mihály, Millko Izidor, Radó Imre, Sziráki Dénes, Szirmai Károly és Szenteleky Kornél tartozott elsősorban, de helyet adott a folyóirat a szocialista tá- jékozódású Laták Istvánnak, Gál Lászlónak és Thurzó Lajosnak is. Szinte minden számban közölt valamit szerbhorvát szerzőktől is. Szenteleky küzdelme a helyi színek érvényesítéséért hozott eredményt: az élet és irodalom valamivel közelebb került egymáshoz. A szülőföldhöz ragaszkodás sokakban felerősödött, a formai új keresése mellett a valóság, az élet dolgaira is jobban figyelni kezdtek. A líra, amely a húszas években szinte kizárólag az avantgárd útjain csapongott, általános problémákat érintgetve, nemzetközi kötöttségektől függetlenedve, — kezdett figyelni a hagyományokra, a vajdasági színekre, a szülőföldre, s többen áttértek a kötött formákra. A lírai fejlődés új eredményei talán Csuka Zoltán és Dudás Kálmán lírájában mutatkoztak a legszínesebben. A jugoszláviai magyar líra egészére azonban ebben az időben is érvényesnek tetszik Szenteleky korábbi képe: még nem elég mély a gyökér, „a vizes, száraz talajban a vetésünk még csak zölden és tétován zsendül”. De már bizonyos: ha az idő kedvez, szárba szökkenhet. Prózában is mérsékeltek voltak az eredmények. A próza nagyobb teret nyert, mintegy a nagykorúsodást is jelezve, különösen Majtényi Mihály, Szirmai Károly és Herceg János szürrealizmuson és expresszionizmusan alakult novellisztikájában; a várt és sürgetett vajdasági regény azonban késett. Tudták, milyennek kellene lennie: az élet és igazság könyvének, a valóságról tárgyilagosan beszélőnek. Volt is kísérlet a megteremtésére: Börcsök Erzsébet A végtelen fal (1933) című regényében a vajdasági sors — hét nép egymáshoz kötöttsége egy földön — ábrázolására törekedett. Regénye azonban, ahogy Szirmai jellemezte, „gyenge libretto, nemes írásművészet” maradt. Szirmai a vajdasági regény megszületésének a nehézségére is utalt: akármilyen tendenciában szándékú is a valóság felmutatása, kritikai éle van, s Így — vajdasági viszonylatban — az uralkodó többség érzékenységét érinti. A vajdasági regény nagyon határolt területű hát jobbról is, balról is „noli me tangere”-vel határolt. Nem sok kisebbségi regényt lehet írni; az író nem függetlenítheti magát az igazságtól; nem fonnyaszthatja el az objektív kritikát. Ez magyarázza, hogy a kisebbségek életéről olyan kevés érvényesen beszélő regény született. Nemcsak Jugoszláviában, Romániában és Csehszlovákiában is csak töredékesen született meg a kisebbségi regény.
