Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Czine Mihály: A vox humana irodalma. A csehszlovákiai magyar irodalomról
CZINE MIHÁLY: A VOX HUMANA IRODALMA 27 Nemcsak Győry Dezső, a költő, de az írásra módot találó tanáremberek és publicisták is, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső is a vox humana jegyében fogalmaztak. ,,Mindazok képviseletében szóltak akkor — írta róluk Fábry Zoltán —, akik hallgatásra, némaságra voltak ítélve, azok helyett kellett megnyomniok a tollat, akiknek a bujdosás és bujkálás volt ez idő tájt az osztályrészük.” Bizonyították, „hogy a mi szlovákiai vox humanánk nem papiros, de élő és éltető erő, megfogható valóság, és ellenőrizhető perdöntő tanulság és tanúság. Magatartás, amely mindenkor és minden körülmények között szót kér, amikor a földet és történelmet elöntéssel fenyegeti az embertelenség hulláma.” Ezek az évek a „próbáltatás és igazoltság”, „a hűség és kitartás” évei voltak, ahogy Fábry Zoltán mondta. Az akkor született írások történelmi okmányok a magyar kisebbség helytállásáról. Hat és fél esztendő után, 1945 tavaszán szabadult a szlovák nép a fasizmus alól. A szlovákiai magyar kisebbség azonban még esztendőkig nem járhatott felemelt fővel: az első csehszlovák köztársaság széttörésében kiáltották ki bűnösnek. Tanúból vádlottá tétettek; a kitelepítések, a reszlováki- záció, a jogfosztottság évei következtek. Csak 1948-ban, a gottwaldi „jégtörő február” után kaptak a csehszlovákiai magyarok is állampolgárságot. Szabad lett újra a magyar írás; harminc esztendővel az első indulás után indulhatott újra, immár harmadszor a csehszlovákiai magyar irodalom. Ez az indulás volt a legnehezebb; csakugyan a semmi talajáról kellett indulni. Nem csak az irodalmat kellett újrakezdeni, de az egész magyar nyelvű kulturális tevékenységet is. Nem volt iskola, nem volt újság, nem volt kiadó, nem volt színház, nem volt író, s alig-alig maradtak magyar értelmiségiek. A jogf osztottság, a diszkriminációs intézkedések következtében megritkult, százezrekkel fogyott, fej nélkül maradt egy milliósként induló népcsoport. S megint jöttek a csodák. A szlovákiai magyarság otthon maradt írói az emberiség elkötelezettjeiként szólaltak meg a sérelmek, a kitagadottságok után is. S jelentkeztek az alig húsz esztendős fiatalok, akik iskolájukat többnyire földönfutóként végezték. Jöttek a magyar falvakból a szlovák fővárosba, tétován, egymás kezét s az új környezet fogódzóit keresve. Egri Viktor és Sas Andor volt az első ösztönzőjük, s Fábry Zoltán fogta fel, s javítgatta leginkább akadozó hangjukat. Fábry Zoltán akkor már a hatvanadik éve felé járt, sok csalódással, sok keserű tapasztalattal, de volt ereje újra indulni, és a tragikus kor után másokat is biztatni. Rakta a pallót a felrobbantott híd pillérei közé, közvetítette, továbbadta a csehszlovákiai magyar irodalom két korszakának nagy örökségét: a humánumot. A népek és kultúrák tiszteletét. Az ember az embertelenségben erkölcsi parancsát. S Fábry Zoltán közéleti gondolkodását, nemzeti léttel szembeni felelősségét hozták tovább a mindenünnen sereglő fiatalok. Legteljesebben Dobos László. Fábry Zoltántól ő vette át a stafétát. Tetemre hívta a történelmet, robbantotta a közönyt. Eszméltetett, összefogta a jó célra törekvő erőket. Olyanféle alapozó munkát végzett a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodaiamban, mint korábban, a két világ- náború között, Kós Károly és Kuncz Aladár az erdélyi magyar irodalomban, vagy Csuka Zoltán és Szenteleky Kornél a vajdasági magyar irodalomban. A szocialista útra lépő Csehszlovákiában viszonylag gyorsan kiépültek az irodalmi élet szervezetei, 1958-ban folyóirat is indult, az Irodalmi Szemle, majd önálló kiadó is alakult, a Madách Könyvkiadó. Megszületett a harmadvirágzás irodalma, a férfikor lírája, a kisebbségi regény.
