Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Bozóky Éva: Levelező teológiai hallgatók - miért?
68 BOZÖKY ÉVA: LEVELEZŐ TEOLÓGIAI HALLGATÓK volt, hiszen maga a tény, hogy ő levelező lett, már önmagában mutatja a gyümölcsöző pasztorálás hatását. Csakhogy az elhanyagolt fehér foltokon mindez mit sem segít. (Legfeljebb közvetve: minél többet tud a végzett levelező átvállalni a lelkész terheiből, annál inkább válik az szabaddá a szórvány látogatására, esetleges vendégszolgálatokra stb.) Mégis győzött egyházunkban az az álláspont, mely szerint be kell vezetni ezt az oktatási formát, s az első csoport 1979 őszén nekifogott a tanulásnak. A mi levelezőink kezdettől fogva hátrányban voltak a világi felsőoktatás diákjaival, de még a református levelezőkkel szemben is. A hároméves kurzus csak gyülekezeti munkatársakat, amolyan „félkész lelkészeket” képez, akik levelező úton nem is juthatnak teljes értékű lelkészi diplomához, csak ha nappali tagozaton folytatják tanulmányaikat; ez újabb hároméves, bentlakásos diákéletet jelentene, családos ember számára többnyire lehetetlen vállalkozást. A levelező tanfolyam ideje alatt tanulmányi szabadság nincs; a vidékiek saját költségükön utaznak a konzultációkra stb. (Változnak az idők: az első csoport tagjai közül még többen is titkolták munkahelyi környezetükben, hogy miért és hová utaznak a hét végén, a későbbieknél ez már nemigen fordult elő.) Az első csoport még a magánélet szempontjából is nehezebb helyzetben volt, lévén közöttük a legtöbb a kisgyermekes anya — 18 újszülött látta meg a napvilágot a három év alatt —, és nagyobb gyermekeik is voltak. Ebben az évfolyamban akadt a legtöbb élemedett, alkonyhoz közelítő ember is. De hát a mi levelezőink nem akartak se „karriert csinálni”, se pénzt keresni. Az egyház Urát akarták szolgálni, az egyházat segíteni, és ebben volt az erejük. Világi sikerekért, érvényesülésért aligha hoztak volna ennyi áldozatot. A havonta tartott, kétnapos konzultációk, a szigorú vizsgák, több jegyzet hiánya nagy terhet rótt e bátor diákokra. Hiszen kezdettől, naprakészen csak a filozófia, gyakorlati teológia, Ó- és Újszövetség jegyzete állt rendelkezésükre. A többi vagy menet közben készült el, vagy csupán bibliográfia pótolta. (Ez utóbbi jó, ha van, természetes, hogy minden tárgykörben hozzá kell olvasni a legszűkebben vett tanyanyaghoz, de nem pótolhatja a jegyzetet.) A nehézségek következtében senki sem tudhatta még sajátmagáról sem, bírja-e erővel, eljut-e a harmadik év végére, s ha igen, mire is használhatja, amit tanult? Sokan vigasztalták magukat azzal, hogy éppen ez az igazi. A tanulás önmagáért. A tudásért. Voltak, akik valóban csakis a tudásért, érdeklődéstől hajtva iratkoztak be — bár ezt a tiszta tudásvágyat roppant nehéz a gyakorlati felhasználás szándékától elválasztani, hiszen mindenki „mások számára” (gyülekezet, család, baráti kör stb.) is igyekezett ismereteket szerezni. Minél nagyobb előképzettséggel érkezett azonban valaki, annál erősebben vágyakozott a rendszerezésre; évek során, autodidakta módon szerzett mozaikdarabkák összeillesztésére, ami nemcsak a világosabb látást, a szélesebb látókört, de a megjegyezhetőséget is szolgálja. (Éppen e logikai rendszerezés miatt nem pótolja az egyéni olvasás a szervezett tanulást!) Nem tisztázódott kezdetben, hogy mit és mennyit tanuljanak ezek a diákok. Egyes tárgyak (mint például az annyira fontos bibliai kortörténet!) teljesen kimaradtak, holott történelmi ismeretek és látásmód nélkül bajos eligazodni az időben, még nehezebb „átélni” a bibliai eseményeket. Volt olyan professzor, aki kijelölte jegyzetében, mit kíván meg a leve
