Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Kovács Imre: „A csöndbe térnek a dalok..." Tűnődés József Attila haláláról
KOVÁCS IMRE: TŰNŐDÉS JÓZSEF ATTILA HALÁLÁRÓL 23 Nemcsak a világgal, önmagával szemben is kíméletlen. Kései versei kétségbeesetten pontos dokumentumai az önmagába záródás, a semmisülés folyamatának: „Majd eljön értem a halott, ki szült, ki dajkált énekelve. És elmúlik szivem szerelme. A hűség is eloldalog. A csöndbe térnek a dalok, kitágul mint az űr, az elme. Kitetszik, hogy üres dolog s mint a világ visszája, bolyog bennem a lélek, a lét türelme. Széthull a testem, mint a kelme, mit összerágtak a molyok. S majd összeszedi a halott, ki élt, ki dajkált énekelve. (Majd . . . 1937. jún.l Anyja maradt utolsó otthona, a halott, az egyetlen, aki csupasz önmagáért szerette. Nem teljesítményéért: nagy verseiért, gondolatainak tisztaságáért, hanem önmagáért: József Attiláért, a gyermekért — egyszerűen azért, mert van. „Csak mlost jöttem rá, hogy az anyám milyen rendkívüli módon szeretett, tudja, egy-egy pillantásában oly sok gyöngédség volt — írja Flórának 1937. júniusában. — Nagyon elszégyelltem magamat, amikor eszembe jutott, hogy én Gyömrői Editnek azt állítottam, hogy anyám nem szeretett.” A feltétlen elfogadás talán megtarthatta volna — súlyos betegségében? Voltak barátai, jóakarói. Ignotus a Siesta szanatóriumban, majd Szárszóra írt leveleiben állandóan munkára serkenti a költőt: „Nagyon fontos, hogy kapjunk tőled kéziratot, akár verset, akár prózát (...) ha írsz, máris hasznodat vesszük.” De ez rajta már nem segíthetett. Szanatóriumi ápolónője, Felkai Béláné így emlékszik vissza: „Már őt az irodalom abszolút nem érdekelte. Ügy, hogy alkotni nem alkotott, tollat a kezébe nem akart venni.” A szanatóriumból írta az őt látogatni nem tudó, mert beteg Flórának: „Azt hiszem attól tartanak, hogy öngyilkos leszek, — nem adnak be kést. ,Szeretnek engem, boldogság, hogy élek’ — írta Kosztolányi —, de nem boldogság. Miért így szeretnek? Maga is azt írta, hogy szeret, de miért úgy?" Flóra elszánta magát: feleségül megy a beteg költőhöz —, hogy megmentse. Bár nem ez volt az egyetlen oka kapcsolatuknak, de ez volt a végső. „S a legfőbb érv: azt éreztem, nem hagyhatom el őt ilyen veszélyben. Hivatásom a gyógypedagógia. Arra esküdtem föl. A segítségnyújtás vágya is lehet szenvedély” — írja Illyés Gyuláné. Szomorú kimondani, de az ön- feláldozás sem tart meg, mert nem tarthat meg. Van benne valami, a kapcsolaton kívüli, idegen elem, ami nem a másikra, hanem önmagára irányul. Minden tiszta és valóban tiszteletre méltó szándék ellenére. József Attila, a kétségbeesett kapaszkodás ellenére vagy tán épp emiatt, pontosan érezte ezt: „én nem akarom, hogy maga föláldozza magát...” — írja Flórának. Költészete komor pontossággal rögzíti a bezáruló kör, a leszakadás, a semmisülés folyamatát. Kései verseinek egyre erősödő motívuma az univerzum, a lét semmijének gondolata: „Ügy szállong a semmi benne, mint valami.. .” (Költőnk és Kora. 1937. szept.) Életével és művével szembesülve ettől a folyamattól eltekinteni nem volna szabad. Utolsó versei: a „Karóval
