Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987

1987 / 2. szám - Kovács Imre: „A csöndbe térnek a dalok..." Tűnődés József Attila haláláról

22

KOVÁCS IMRE: TŰNŐDÉS JÓZSEF ATTILA HALÁLÁRÓL

Saját köre, ahová alkata, tehetsége szerint tartozott, mint költőt értékelte —, de kevés kivétellel: inkább alulértékelte. Az ő számukra József Attila elsősorban mint költő volt érdekes. A költő értékét pedig költészetének értéke szabja meg, személyét is művein keresztül közelítik. Nagy Lajos írja önéletrajzi művében, A menekülő ember ben: „Szerettem, kedves fiú volt. Sok kiváló verset írt, nagy költő volt. Megvallom azonban, hogy József Attilával szemben engem egy-két bűn terhel. Az első az, hogy nem ismertem fel, legalábbis a maga idejében, költői jelentőségét. Ez azért volt súlyos hiba, mert sokat volt velem, vonzódott hozzám, gyakran olvasta fel nekem a frissében megírt verseit, és bizony több, melegebb dicséret fért volna rá, mint amit megadtam neki. Ha visszagondolok erre a mulasztásomra, megfájdul a szívem. Én figyeltem a felolvasását, de mindig azt lestem, hogy hol van a versben valami zökkenő, és akkor lecsaptam rá. — Ostoba voltam, mennyivel igazabb, okosabb, szebb lett volna, ha olyankor, amikor felolvasta egy-egy költeményét, és az szép volt vagy nagyszerű, mint például a .Külvárosi éj’, megöleltem, megcsókoltam volna.”

Pedig Nagy Lajos szerette, mert kedves fiú volt.

De nem mindenki volt vele így, hisz nemcsak kedves, de kíméletlen fiú is volt. Talán egyszerre. Maga is körének gondolkodásmódját képviselte, gyakran szélsőségesebben, mint társai. Elég sokat emlegetett, durva Babits- bírálatára gondolnunk, amit később már maga is restellt. Intellektuális ereje, szellemének világossága, kíméletlen pontossága vonzó és taszító is lehetett környezete számára. Sorsa rímel Steinbeck gondolatára: „Minden szenvedély közül a legtragikusabb az igazság szenvedélyes szeretete.”

A görcsössé váló pontosság már a komikumba hajlik. Illyés Gyuláné írja József Attila utolsó hónapjairól című dokumentumkönyvében: „igen heves, konok vitatkozónak mondták. Többektől hallottam, azóta olvastam is — Kosztoláryi és Nagy Lajos leírásában — egyik híressé vált vitája lefolyását egy alapjában lényegtelen, szubjektív megítélésű dolog fölött: a tenger színe kék vagy zöld? Izgatottan, makacs vita során, érvek-ellenérvek felsorakoztatása után József Attila végül elfogadta, hogy a tenger inkább kék. ,De nem úgy kék, ahogy te gondolod’ — lett mégis övé az utolsó szó.”

Az agresszivitálsig logikus volt, talán védtelenségének, otthontalanságának ellensúlyozására, de verseiben messze meghaladja életének — kamaszosan túlfűtött — logika iránti igényét. Megtartja a pontos kimondás törvényét, de éppen azáltal, hogy megvalósításában túlmegy a pusztán szavakba foglalhatom Képeinek udvarában, az udvar csendjében ott bolyong a kimondhatatlan — hiszen a valóság több, mint a tények összege. Költő, nem teoretikus. S a kétféle látás közt lényegi különbség van abban, hogy az utóbbi döntően az értelem közvetítésével viszonyul a tárgyiasított világhoz, míg a költő, meghaladva ezt, elemi közvetlenségű kapcsolatban van a dolgokkal, a valóságegésszel, így hozza létre a „határolt végtelenség”-et, a műalkotást.

József Attila másoktól való leszakadásában gyermekkori traumái, a mozgalomban való csalódása, költői, magánéleti sikertelensége mellett szerepet játszhatott az a kíméletlenség, ahogyan igazát képviselte. A pontos kimondás kényszerét erősítette a társadalom formálásának igénye. De a társadalom mindig csak a Másikban jelenik meg, aki lehet küzdőtárs vagy ellenség, de mindenképpen: személy. Személy, akinek szüksége van az igazságra is, de még előtte: az elfogadásra. A részvétre. Ha ellenség, akkor különösen. Dosztojevszkij tudta: „Nincs bennetek gyengédség, csak igazságosság, ezért igazságtalanok vagytok.”