Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Kovács Imre: „A csöndbe térnek a dalok..." Tűnődés József Attila haláláról
KOVÁCS IMRE „A csöndbe térnek a dalok...” Tűnődés József Attila haláláról Katonája a mindenségnek, bakája a nyomorúságnak, teszünk azzal valamit is, hogy a füvek zöldellő erejébe visszahelyezzük a halottat? (Pilinszky János: József Attila) Teszünk-e valamit is a méltatásokkal, a tanulmányokkal, az irodalomtudományos vagy pszichológiai közelítésű elemzésekkel? Neki magának már nem. Mert a hangtalan leöletést visszafordítani nem tudjuk. „Négy percig állt az állomáson a tehervonat. A leeresztett sorompó előtt járt idegesen Attilácska szegény, majd amikor a vonat lassan elindult, átbújt, letérdelt a sínek elé, két kezét előre téve a sínekre. Mikor egy kocsi hátsó kereke átment rajta és leszelte szegénynek az ujjait, az új kocsi elé hajtotta hangtalanul a fejét is...” — írja Szántó Judit másnap Illyés Gyulának. Teszünk-e valamit is az utólagos elfogadással, hiszen már csak a művet fogadhatjuk el, azt is töredékesen, magunkhoz igazítva, így inkább kisajátítva, mint valóban elfogadva. Az embert eltemettük. Öt is töredékesen. Hőségtől kiégett szárszói sírján katicabogarak nyüzsögtek — emlékezik Rónay György: „Ide-oda mászkáltak, izgatottan fölrebbentek s nyomban visszaszálltak, apró klárisokként csillogtak a Badacsony felől odatűző al- konyi fényben, finom kis zizegéssel röpdöstek a levegőben, ujjnyira a sírdomb hasadozott földje fölött, olymód, mintha csak a költő kedvéért tennék, akinek sorai szintén tele voltak ilyesfajta, folytonos, meglepő, játékos, zizzenő mozzanatossággal; de játékosságuk azért még sem puszta tréfa volt, mint ezeké a pöttyös kis bogaraké sem: mert hiszen ami a szemünk előtt nyüzsgött, az élet volt, nász volt, szerelem volt — és halál is volt. Mintha a természet legalább holtában megajándékozta volna — bármilyen elkésve már — a ,könnyű emlékek’ játékával ezt a mindig oly ,nehéz szívet’.” Akikkel oly szívesen azonosította volna magát, a „szén, vas és olaj” szülöttei, a „nehézszavú, kiszikkadó parasztok” hamar elfeledték: „A faluban akkor, nem egészen három évvel halála után — írja Rónay György —. már nem nagyon emlékeztek (vagy nem nagyon akartak emlékezni) rá. Helybéliek, akiknél kérdezősködtünk, vállat vontak, elnéztek a levegőbe, gyanakodva hunyorogtak. Bóza bácsi, aki a házunkra ügyelt, és vasutas volt, töprengve csóválta a fejét: ,Nem, kérem, ilyen illetőre nem emlékszem'. Pedig a baleseti jegyzőkönyvön ott van az ő névaláírása is. De ki emlékszik vissza szívesen egy gázolásra? Különben sem a vasút volt a hibás; meg nem is voltak odavalósiak.” „Szegényeket sem izgatok, nem állok én vigasznak ott, ahol szeretni szégyen.” (Könnyű, fehér ruhában, 1937. jún.)
