Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 8? mérői. De éppen ebben több is. A vers nem önmagáért létezik. Mindig a másik ember felé visz üzenetet. Az illyési líra, lám, az utolsó percig cselekvés, aktivitás, szembenézés és — a kötet bizonyítja — vállalás. A közös gond, a „közös kín” felvállalása. Akkor is, ha keserűen számon kér, vagy fanyar iróniával leleplez, de akkor is, ha bölcs humorral, kesernyés tréfával vagy éppen szenvedélyes indulattal csak tükröt tart a „vak bolygó” kiábrándító, riasztó jelenségei elé. A kötet tematikus szerkesztésével szépen bizonyítja, hogy ezt a kifelé forduló tartást, mindenfajta „közügy”- höz való hozzászólás jogát és „komor erkölcsű” kényszerét — a Petőfi— Arany—Ady—Babits-féle hagyaték örököseként — mindvégig megőrizte. Hadd idézzem őt magát: „Az elvek, az eszmék / a szigorú őrzők, / csak ők, ők hevítsék ,kidallni’ keményen / egy gúny — és irigység / törpítette ,kis nép’ igazait...” Vagy máshol: „...szellőztetek hány napi és hány kéretlenül rám hárult ezredévi gondot.” A naponta megírt árva sorok végigvezetnek bennünket a mondanivaló másik szálán is. Ez a világméretű gondokat felvállaló költő, aki a Föld nevű égi szülött óriás arcán próbált kisimítani egy-egy rángó ráncot — ahogy maga mondja Diadalmunk c. versében — „szív-mélyi figyelemmel” fordul befelé. A pokol- és kétségbeesés-motívum belső nyugtalanságot érzékeltet, s a nyitó vers zárlatának két kérdőjele a legbensőbb küzdelmekbe enged bepillantani: „Ki válaszolt? / Mégis az Ég?” Irodalomtudósok dolga lesz vallatni a kötet kérdőjeleit, hogy kikutassák, értelmezzék, a költő eszmerendszerében és értékrendjében hol helyezhetők el a létezés és megsemmisülés nagy kérdéKódexkiállítás a budai Várban Jó dolog egy szép kiállításról írni, ha a híradás egyben hivogatás igaz értékek látására és megismerésére. Erről — folyóiratunk megjelenési időpontja miatt — nem lehet most szó. Bízunk abban, hogy jó néhányan látták a kiállítást, s tán kézbe vették kis tájékozsei. Hogy a Semmi-motívum milyen jelentéstartományokat érint, s hogy a „Mégis az Ég?” kérdőjeles kételye és a záróvers „Hogy végzem? Nem tudom ...” megcsendesült vallomása között milyen mélységeket és magasságokat járt be a gyorsuló napok postalovainak vágtája. Mi most csak néhány kérdőjelet kövessünk nyomon: „A Jelenések négyesének / patazaja — / S löveli közben kapufényét / a várt haza?” Másutt: „Mire végezzük: mi vár — rám/” Vagy ebben az önmegszólításban: „Romlásod lesz az épülésed?” — „Mindent megtettem. / Ki mondja elsőül: .Jól van’?” — „Mi marad végül? ... kíváncsiságod mire vár?” A válaszok tapogatódzóak, ellentmondóak, vagy éppen az a válasz, hogy nincs a kérdésre felelet. így igaz a szó, a lecsupaszított, meztelen kérdés felmutatásával hiteles igazán a küszködő gondolat útkeresése. Cs. Szabó László alkalmazza nekrológjában Ily- lyésre a tertullianusi kifejezést:,,... tételes hit nélkül is anima naturaliter Christiana volt: született keresztény lélek.” Vitatkozhatunk is, egyet is érthetünk vele a kötet ismeretében. Egy bizonyos: ebben a gyűjteményben kérdőjeles a hit, és kérdőjeles a kétely. Vajon szabad-e úgy látnunk, hogy a kétség kérdőjeles megfogalmazásában felsejlik a ponttal záruló vallomás vágya és reménye? Ahogy a Megláthattál volna c. összegező és visszatekintő szonettjében illyési érveléssel zárja: „Nem voltam könnyű fiad. Így / végy számba, ha ürül hely a Seregben.” A Semmi közelít c. kötet nemcsak teljesebbé és árnyaltabbá teszi a költőről kiformálódott képet, de a magunk dolgait is rendezni sarkall. Ittzés Gáborné tatóját is. Ebből meg lehetett érteni a rendezési elveket s a bemutatott kéziratok belső kapcsolatait. Sokan figyelhették a sajtót és más tájékoztatási eszközöket. Mégis írnunk kell erről a valóban rendkívüli kiállításról, hogy friss emlékét átadhassuk Olvasóinknak.
